Tiszaistvánfalva

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Tiszaistvánfalva vagy Járek
Бачки Јарак
Bački Jarak
A valamikori evangélikus templom helye
A valamikori evangélikus templom helye
Table separator.png
Tiszaistvánfalva címere
Hivatalos? Igen.png
Használatban van? Igen.png
Table separator.png
Tájegység Bácska
Körzet Dél-Bácskai
Község Temerin
Rang Község
Terület 19,1 km²
Népesség (2002)
  • 6049 fő
Irányítószám 21234
Körzethívószám 021
Table separator.png
A térképen: Klikk
Térkép betöltése…
Német polgárház – Balthasar Renner háza

Tiszaistvánfalva, vagy másnéven Járek (szerbül Бачки Јарак / Bački Jarak, németül Jarmosch) egykori német település a temerini községben. Lakóit a második világháború után elüldözték vagy haláltáborokba hurcolták.
A tiszaistvánfalvi német lakosság evangélikus vallású volt. A II. világháború után hívők nélkül maradt templomukat romba döntötték, ma áruház áll helyén.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Népessége

  • 1891: 2326 német lakos[1]
  • 1900-ban 2173 lakosából 2124 német, 47 magyar, 2 szerb
  • 1948: 2438 szerb lakos
  • 1953: 2544
  • 1961: 3362
  • 1971: 3858
  • 1981: 5396
  • 1991-ben 5426 lakosa volt, ebből 5027 szerb, 246 jugoszláv, 28 magyar, 26 horvát, 10 német[2]
  • 2002-ben 6049 lakosa volt, ebből 5838 szerb, 43 magyar, 30 horvát, 22 jugoszláv, 7 német[2]

[szerkesztés] Nevének eredete

Ha a község mai helyét tekintjük, az teljesen megegyezik a XVI. században elpusztult Ireg faluéval, úgy hogy a XVII. században Járek néven emlegetett helységet tulajdonképen Ireg utódjának kell tekintenünk, amit egyébként e név hasonló hangzása is valószínűvé tesz.

Ireg használt név alakjai Irg, Irugd, Irugh, Iregh, Erwg, Wregh.

Nevét később többször változtatta. Az 1904. évi miniszteri rendelet előtt Járek néven fordul elő, helyén azonban hajdan Ireg falu volt. Magyaros neve Jármos lett, de ezt a nevét Tisza István akkori miniszterelnök tiszteletére csakhamar Tiszaistvánfalvára változtatta.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Őskora

1267-ben a Kér nevű földbirtok keleti szomszédja volt, bizonyos Márkus-nak örökölt Irg nevű földje. Irugh későbbi birtokosai, 1380-ban a Keresményi család, majd a Székely testvérek voltak, de 1404-ben Maróthi Jánost iktatták be a Bács vármegyei Irugh birtokába, melyet a Székelyek hűtlensége miatt kaphattak meg.
A Maróthiak 1477-ben kihaltak, s ekkor a Báthoriak kapták meg. 1410-ben ura az Iregi Baranyai család.

Irugh 1423-ban is előfordul Bács vármegyében; ekkor kapott Garai János, a nádor fia, a királytól itt részbirtokot és 1432-ben Garai Miklós és fiai többi között Ireg birtokában is megosztoztak. 1461-ben a Baranyai családnak még van itt birtoka. 1464-ben Garai Jóbé volt Iregh, ugyanekkor az Iregieknek is van itt részük.
1470-ben is említik Wreget, mint Jób birtokát, de Baranyaiak s Iregiek is voltak itt birtokosok Csánki szerint, aki 1506-ban is említi Ireegh-et.[3] Ekkor innen írja magát a Horváth család. Utoljára az 1522-iki tizedlajstrom említi a falut, s ezután Iregnek nyoma vész; de Jarak névalakban éled fel az itteni szerb nép ajkain, ez a szó sáncot jelent, mert a község határán vonulnak el az ú. n. római sáncok.
Kulpin határjárásában 1748-ban meta Járaknak nevezték azt a pontot, ahol a római sánc Alpár pusztára megy át; 1750-ben pedig: „Mali Jarak sive fossatum Romanum”.

[szerkesztés] A németek betelepítése

Sokáig mint kis puszta (praediolum Jarek) volt a temerini postamesternek (1738–84-ben Csanádi Simon) bérbe adva, míg a királyi kincstár ezt 1787-ben evangélikus németekkel betelepítette. A következő év nyarán az egész falu ínségben volt, és 17 ház kivételével az itteni 100 család búzát vagy lisztet kért és kapott a kamarától. 1796-ban a gróf Széchen család kapta Járekot birtokadományul.

Az evangélikus templom 1823-ban épült.

[szerkesztés] Az 19. század

1848-ban sokat kellett e község lakosságának szenvednie, mert a szerb tábor közvetlen szomszédságában volt. Augusztus közepétől kezdve mindennaposak voltak a Járek és a Temerin elleni valódi, illetve látszattámadások. A nemzetőrök az első komolyabb támadásig meglehetősen félvállról vették a szolgálatot, különösen az őrséget. Ennek köszönhető, hogy augusztus 12-én a szerbek Járek mellett foglyul ejtettek két szolnoki és egy gyöngyösi nemzetőrt. A kiszabadításukra tett sikertelen kísérlet volt a kettős vármegye (Heves és Külső-Szolnok Vármegye) nemzetőreinek az első fegyveres akciója a Délvidéken. A fogságba esetteknek végül szerencséjük lett, mert a szerbek Péterváradon kiadták őket az ottani katonai hatóságoknak. A temeriniek augusztus 13-án, a járekiak augusztus 14-én vertek vissza egy-egy szerb támadást. Augusztus 31-én reggel felgyújtották a szerbek Temerint és Járekot, ahonnan a lakosság Ókér felé menekült. Maga a község egészen leégett, még a templomnak is csak a fala maradt meg; a harangokat a szerbek Karlócára vitték s onnan az egyház csak 1850-ben kapta vissza.

[szerkesztés] A 20. század

Tiszaistvánfalva címeres pecsétje (1904.)

Tiszaistvánfalva 1918-ban az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz (Később Jugoszlávia) került.

[szerkesztés] A II. világháború

A világháború alatt – 1941 áprilisától 1944 őszéig – Bácska és vele együtt a település is újra Magyarországhoz tartozott.

Miután a terület visszakerült Jugoszláviához, a délszláv (titoista) kommunisták 1944 őszén szervezett (első), leghírhedtebb internáló és megsemmisítő tábora a faluban és határában létesült. 1944. október végétől több ezer délvidéki magyar és német lakost – férfit, nőt és gyereket – hurcoltak. A még tartó II. világháború idején kb. 10-12 hasonló célú, kisebb befogadó képességű tábort létesítettek a Bácskában és a Bánátban – általában a volt dobrovoljác falvak mellett –, melyeket az embertelen bánásmód mellett a folyamatos éheztetés, az orvosi ellátás hiánya, az időjárási viszontagságoknak való teljes kiszolgáltatottság jellemzett. A túlélők becslései szerint a táborba hurcoltak kb. fele még a táborban meghalt. 1945 tavaszától a környékbeli szerb gazdák napszámosokat igényelhettek a táborból, akik teljes kiszolgáltatottságban, gyakorlatilag rabszolgamunkát végeztek. A táborban az elmenekülni már nem tudó vagy nem akaró délvidéki német lakosság kb. felét pusztították el. A délvidéki magyarság egyházi személyiségei feltűnően nagy számban kerültek a táborba.

[szerkesztés] A haláltábor
Johann Wallrabenstein háza

1945 január 23-án, farkasordító hidegben, a Sajkás-vidékről összegyűjtött magyar illetve német tömeget gyalogmenetben Járek felé indították.

Járek ekkor már több mint egy hónapja a jugoszláv katonai közigazgatás által irányított gyűjtőtábor volt, méghozzá nagyság szerint a második legnagyobb az országban, közel húszezer, a környékről – de távolibb vidékekről is – idekényszerített német lakójával. De németek mellett elvétve mások is kerültek a táborba – szlovákok, ruszinok, horvátok, magyarok – ha házastársuk német volt, s ők nem tudták megúszni az elhurcolást, vagy nem akartak elszakadni társuktól.

A tiszaistvánfalvi németek többsége – engedelmeskedve a Wermacht felszólításának, amit Románia katonai átállását követően adtak ki, s terjesztettek a Délvidéken – már szeptember-októberben szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, s visszaindult ősei XVIII. században elhagyott hazájába, maga mögött hagyva gondozott, gyönyörű házakkal ékes szülőfaluját, közepén az ágostai evangélikus templommal, előtte a nagy hitújító, Luther Márton szobrával. Azonban a felszólítások ellenére nem kelt mindenki útra. Elsősorban a legöregebbek maradtak itthon. Hogy közülük később hányan váltak az október végi véres napok áldozataivá, azt nem tudjuk. Feltételezhetően nem sokan, hiszen egy ideig maga Tolbuhin szovjet marsall főhadiszállása is Járekon volt, s az oroszok jelenléte – erre több példa akad a Vajdaság más településein is – nemegyszer gátat szabott a zabolátlan partizánterrornak.

Az itt maradt idős járekiak természetszerűleg automatikusan lágerlakókká váltak, hiszen egész falujukat bekerítették, fegyveres őrökkel vették körül. Aki a szökést választotta, az életével játszott, meg egyébként sem lett volna hova szöknie, legfeljebb a szomszédba, élelmet keresni a mindig segítőkész temerinieknél, ahonnan ekkorra már szintén deportálták a németeket.

Temerinben december elején kidoboltatták, hogy 6-án minden német jelentkezzen a községházán. Eredetileg nem Járekra szánták a szerencsétleneket, hanem a kisebb, ókéri (ma: Zmajevo) táborba, ahová zuhogó esőben vitték őket e célra kényszermozgósított magyar szekeresek. Egy éjszakát töltöttek itt, majd Járekra lettek irányítva. A partizán fegyveresek, megfélemlítési szándékkal, nagy lövöldözés közepette valamennyiüket átzavarták a német temetőn. Az elhajtottak között akadtak vegyesházasságban élő magyarok is.

Régi német polgárház Johann Wallrabenstein háza mellett

Feladatát a táborparancsnokság minden szempontból komolyan vette. Ez megállapítható abból is, hogy a tiszaistvánfalvi jegyző által magyarul vezetett, és 1944. szeptember 20-án abbahagyott halotti anyakönyvet – immár cirill betűkkel, és az új államnyelven – folytatni kezdték. Az első bejegyzések, összesen négy, december 13-ai keltezésűek, s egy – az első – kivételével az államhatalom U. M. rövidítéssel jelzett szervének 107 paragrafusa értelmében – valószínűleg a táborparancsnokságtól kapott – írásbeli jelentésen alapulnak. Később is, ha deportált volt az elhunyt személy, a megjegyzések rovatában ezt találjuk: „Ubeleženo na osnovu pismene prijave u smislu 107 paragrafa U. M.”
A koncentrációs tábor halotti anyakönyvének első adata Lotbrajn Jovanra (nyilván Lotbrein Johann) vonatkozik. A 68 éves földműves még december 2-án hunyt el, ha hihetünk a bejegyzésnek, agyhártyagyulladásban. Halálát Valrabenstejn Jovan (Wallrabenstein Johann) jelentette, tehát nem a 107-es paragrafus alapján anyakönyveztették, amiből arra lehet következtetni, hogy ő még nem volt lágerlakó, azaz a járeki tábort december 2-a és 6-a között kezdték működtetni. Közvetve ezt bizonyítja két jóval későbbi, egész pontosan 1945, január 1-jei anyakönyvi bejegyzés is, melyek 1944. december 4-én délelőtt 10 órára datálják a járeki 405. számú ház lakóinak, Majer Franja (nyilván Meier v. Maier Franz) élelmiszerkereskedőnek és feleségének, Katarinának önakasztással elkövetett suicidumát.

December 31-éig a kíméletlen bánásmód, az éhezés és a betegségek következtében az anyakönyv tanúsága szerint 85-en haltak meg, zömmel idősebb, a nevük alapján német nemzetiségű személyek. Összehasonlításképpen: Járekon 1942-ben és 1943-ban 30-30 halott volt egész évben. Az 1944-ben elpusztultak között palánkait, újvidékit, újsóvéit, ókérit, bulkeszit, torzsait, futakit, titelit, dunacsébit, dunabökényit, sajkásszentivánit, kiskérit, sidit, szépligetit, kátyit, tiszakálmánfalvit egyaránt találunk. De már az első napokban meghalt két temerini is, hiába a szülőfalu közelsége és segítsége: december 17-én leheli ki lelkét Graf Leopold 75 éves római katolikus kőműves – állítólag végelgyengülésben – két nappal később pedig Wolpert József 46 éves római katolikus földműves – a beírás szerint szívbajban. A szívbaj egyébként gyakori halálok, alig tizennyolc nap alatt tizenegyen pusztulnak el tőle, asztmában tizenhárman, végelgyengülésben harminchatan. Megfigyelhető, hogy a hetven éven felüliek regisztrált haláloka legtöbbször éppen ez utóbbi. A tábort túlélők visszaemlékezéseit hallgatva megalapozott a gyanú, hogy ezeknek az idős embereknek a többsége éhen veszett, vagy az elszenvedett bánat súlyát volt képtelen tovább viselni.

Régi német polgárház a főutcán

A táborlakók számára mégsem az öregek és a felnőttek szenvedése és halála okozta a legnagyobb megrázkódtatást, hanem a gyerekeké. Elsőként a pici, mindössze kétéves Perbaj Anna halt meg december 18-án légcsőhurutban. Az első, neve alapján magyar áldozat a 78 éves újfutaki özvegy Orbán Éva, a halál oka „természetesen” esetében is „staračka slabost”, végelgyengülés, őt követi Esztergomi Mária 67 éves háziasszony Ósóvéról, apja Esztergomi János, anyja Majzel Ilona.
Január 12-én azután a haláltábor elpusztítja az első magyar csecsemőt is (őt közel hatvan magyar kisgyerek követi majd a későbbi hónapokban a járeki kriptákba és frissen ásott tömegsírokba). Neve Novák Józsika, római katolikus, meghalt négy hónapos korában bélhurutban, anyja Novák Verona. Sem az apja nevét, sem az édesanya származási helyét nem tüntették fel. Neve és vallása alapján temerini lehetett, akár a 74 esztendős Kropš Ivan (Kropsch Johann) uradalmi intéző. Ő Karlócáról jött át Temerinben élő lányaihoz, s innen deportálták. Finom szövetből varrt télikabátja jól illett egy, az angol úridivatot igen kedvelő partizánra is, így az öregember a hideg esőben halálosan átfázott. A családi hagyományt utólag megerősítik a halotti anyakönyv adatai is: január 11-én éjjel egy órakor halt meg tüdőgyulladásban, az új esztendőben immár 33. áldozatként. Másnap este nyolc órakor viszont lőtt seb okozza Trisler Fridrih (Triesler Friedrich?) sajkásszentivánról elhurcolt 81 éves földműves pusztulását.

A tiszaistvánfalvai áldozatok emlékműve

Január 23-áig – a csurogiak, majd a zsablyaiak érkezésééig – már közel 140-en elpusztultak. Persze mindez elenyészik a későbbi – járványok és éhínség által többezresre növekvő – pusztulás apokaliptikus méreteihez képest. A magyartalanításra ítélt Sajkás-vidéki falvak felnőtt lakosait a partizánok gyalogszerrel hajtották Járekra, a gyerekeket viszont kíméletből szekerekre és vonatra rakták. Hogy a négy éves Varga Manci (így van a neve beírva), Varga Péter és Mandity Jelena gyermeke milyen járművön utazhatott Csurogtól a haláltáborig, nem tudni, de január 23-án délután 5 órakor azonban már halott volt. Két nap múlva őt követte Tamás József egyhónapos, Tamás Mihály és Bába Mária gyermeke, Turó Imre, Turó Frigyes és Vida Mária 15 éves fiúgyermeke Kucoráról, majd a zsablyai születésú Gálik Juliska, 2 hónapos, azután – már februárban – Horvát Antal hét hónapos, Csikó Mária 7 éves, Fuszko Ferenc hat hónapos – valamennyien Csurogról. De a többi táborlakó gyermek helyzete sem volt jobb, németet, magyart egyaránt találunk az áldozatok között: Fraj Đorđe (nyilván Frei Georg) újpalánkai szülők gyermeke három hónapos, amikor február 7-án meghal az „általános gyöngeség”-től, az újvidéki Šoc Anka picinye, Matild mindössze 25 napos, a római katolikus vallású, palánkai Borics Máriának Magdaléna nevű lánykája hat hónapos.

A Járeki lágerben 1944. december 3-tól 1946. április 15-ig összesen 6429 személy pusztult el a legembertelenebb körülmények között,[4] s közülük 955 gyermek volt.[5] A legújabb kutatások szerint a halott gyermekek közül – nevük, illetve a szülők, vagy az egyik szülő családneve alapján – 79 volt magyar származású,[6] a felnőtt korú magyar áldozatok száma pedig 188 volt.[7]

[szerkesztés] A világháború után

A háború után az üresen maradt települést szerb telepesekkel népesítették be. Az evangélikus templomot a partizánok romba döntötték, ma áruház áll a helyén.

[szerkesztés] Képek

[szerkesztés] Forrás

  1. ^ A Pallas Nagy Lexikona. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1893.-1897.
  2. ^ a b Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Magyar Tudományos Akadémia
  3. ^ Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1894.
  4. ^ Csorba Béla: Most már biztos: közel hat és fél ezren vesztek oda Járekon. Vajdaság Ma, 2010. február 23.
  5. ^ Csorba Béla: Közel ezer gyermek halt meg Járekon. Magyar Szó, 2010. március 14.
  6. ^ Csorba Béla: Járek magyar gyermektemető is. VajdaságMa, 2010. október 26.
  7. ^ Csorba Béla: A járeki tábor magyar áldozatai: 188-an nyugszanak a jelöletlen hantok alatt VajdaságMa, 2011. január 26.
Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök