Szaján

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Szaján
Сајан
Sajan
Szent István katolikus templom
Szent István katolikus templom
Table separator.png
Szaján címere
Hivatalos? Nincs adat
Használatban van? Nincs adat
Table separator.png
Tájegység Bánság
Körzet Észak-Bánsági
Község Nagykikinda
Rang Falu
Terület 54,1 km²
Népesség (2002)
  • 1348 fő
Irányítószám 23324
Körzethívószám 0230
Table separator.png
A térképen: Klikk
Térkép betöltése…

Szaján (szerbül Сајан / Sajan) a Vajdaság Észak-Bánsági körzetében fekszik, Nagykikindától 17 km-re nyugatra az Aranka folyó közelében.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Népessége

  • 1837: 3362
  • 1853: 2457
  • 1900: 2432
  • 1948: 2430
  • 1953: 2432
  • 1961: 2334
  • 1971: 1982
  • 1981: 1655
  • 1991-ben 1555 lakosából 1474 magyar, 26 cigány, 21 jugo., 19 szerb[1]
  • 2002-ben 1348 lakosából 1195 magyar, 121 szerb, 18 cigány[1]

[szerkesztés] Nevének eredete

A helység neve ősmagyar személynév, nagy valószínűséggel az 1255-ben Bodrog megyében birtokos Zeyhan kun herceg nevét viseli. Szabó Dénes szerint kun eredetű, totemre utaló személynév. Jelentése: gyík.[2]

Első írásos említése 1449-ben Zayhan néven történt.[3]

[szerkesztés] Története

Történészek szerint a környékbeli pogány kori halmok bizonyítják, hogy Szaján mai területén már az ókorban is laktak emberek. Az 1806-os évben Szaján telepítésekor az építkezések alkalmával faragott kőből álló, erősen szerkesztett épületalapokat, továbbá a római korból származó arany- és ezüstérmeket és az első magyar királyok idejéből eredő érmeket is találtak itt.

[szerkesztés] A 15.-16. század

Okleveles adatok csak a XV. század közepétől kezdve vannak róla. 1449-ben számos kisebb nemesi család volt itt birtokos, mint a Baan, Baronyai, Bocsári, Gerese, Jogsus, Kónya, Posztós, Szabó, Szajáni, Szeles, Thege és Török. Ekkor már plebániája is volt. A XVI. század elején Vingárti Geréb Mátyás is szerzett itt egy részt, melyet azonban Horogszegi Ferenci Györgynek adott.
A mohácsi vész után a nemes birtokosok és jobbágyok elmenekültek innen. Később Cserepovics Gáspár kérte el a falut a királytól, de ő magtalanul hunyván el, a gazdátlan falura 1560-ban Szentgotthárdi Márton, Dóczy Gergely és Kelemen eszközöltek ki királyi adományt.

[szerkesztés] A 17.-18. század

A XVII. században puszta maradt, jóllehet a király 1655 június 25-én, mint falura állított ki reá adománylevelet Lessenyei Nagy Ferenc és két társa részére. Az 1660-as évek nagy tatárdúlásakor a felégetett Szaján lakosait Szeged és Tiszahegyes fogadta be. Pusztaként 1718-ban a becskereki tiszttartóság alá került, mely bérbeadta. Az 1723-25. évi Mercy-féle térképen Szaján nem található sem a lakott, sem a lakatlan területek között. Az 1720-as évekből származó temesvári okmányokban azonban már szerepel Szajánpuszta elnevezés alatt. A temesvári királyi kamarai adminisztráció a zágrábi püspöknek adta cserébe annak horvátországi birtokaiért, amelyek a határőrvidékbe estek, és a katonai kincstárnak szüksége volt rájuk. A püspök azonban később lemondott a birtokról.

[szerkesztés] A 19. század - Újratelepítése

1798-ban a 9500 kat. hold kiterjedésű birtokot Tajnai Tajnay János vásárolta meg, aki 1806-ban Szeged környékéről, továbbá az algyői uradalomhoz tartozó Hantháza kertészségéből 800 katolikus lelket telepített le. 1816-ban az elpusztult Vedresháza kertészei is csatlakoztak hozzájuk. Tajnay János, majd fia, ifj. Tajnay János virágzó gazdaságot teremtett a községben. A Szaján–Tiszahegyesi gazdaság a Tajnay uraság „fontosságu gazdasága, szép épületjei, híres ménese, gulyája... Az itt készitetni szokott sajt jóságáról nevezetes.”[4] – A család azonban nem Torontál vármegye területén lakott, hanem a Bars vármegyei Tajna községben élt, ott volt a család kastélya is.

1828-ban megépült az első iskola a faluban. 1831–ben kolerajárvány pusztított a faluban. Emlékezetét őrzi Szent Bertalan napjának fogadalmi ünnepként való megülése. 1838–ban Szajánból magyarok telepedtek át a jobb földekkel rendelkező Tiszahegyesre, ahol eleinte szerb gazdák juhászai lehettek.

[szerkesztés] A szabadságharc korában

Szaján madártávlatból

1849 januárjában a délről fölvonuló szerb szabadcsapatok négy ház kivételével fölégették Szajánt, zsúpfödeles templomával és két iskolájával együtt. Kovács János akkori plébános bölcs utasítására a lakosságnak két nappal korábban sikerült elmenekülnie Szegedre, majd a szabadságharc sikeres tavaszi hadjárata után visszatért a fölperzselt faluba, és romjaiból újjáépítette és terebélyesítette Szajánt. Nagyobb, de még mindig zsúptetős templomot és iskolát épített. Amíg a falu újjá épült, a szomszédos szerb többségű Tiszahegyesen húzták meg magukat, ahol Szent Vendelnek, a juhászok barokk védőszentjének tiszteletére kápolnát rögtönöztek maguknak. Ez a kultusz a merinó juhászat egykorú szajáni virágzását is tanúsítja

A szabadságharc idején megfogyatkozott lakosság pótlására a Tajnay család 1851-ben közvetlen Szaján mellett, a falutól északkeletre különálló községet alapított. A telepítési hirdetményre kizárólag bánáti svábok jelentkeztek. A sváb telepeseknek három hosszanti és egy keresztutcás kis falu épült, közepén kis teret is kialakítottak (Kis vagy Külső Szaján). ifj. Tajnay Jánosné Jeszenszky Vilma után a település neve Wilhelminfeld, magyarul Vilmatér lett. (A szajáni magyarok Milhernek emlegették.) A vilmatéri svábok azonban nem tudtak megmaradni a gyenge minőségű, vízjárta szajáni földeken, és néhány év múltán egy éjszaka elköltöztek. Évtizedekig emlegették a szajániak: a svábok éjjel elszéledtek a faluból, lámpáikat égve hagyták, hogy megtévesszék a földesurat. „Vígan jöttek, sírva mentek, s népünk ma is ott van.” Wilhelminfeldet 1883-ban egyesítették Szajánnal.

[szerkesztés] A 19. század vége - 20. század

1855-ben árvíz pusztította el a község határát, 1873-ban pedig kolera dúlt itt, mely sok áldozatot követelt. Az 1885. és 1891. években körülbelül 1700-an vándoroltak ki a helységből.

A Nagy-Balogh-féle kastély

1894-ben Szajánnak már csaknem 3800 lakosa volt. Ekkorra már szűknek bizonyult a falu, ráadásul a báró Révaytól, az új földesúrtól bérelt földek adósságát sok-sok család nem tudta törleszteni, és megfosztották minden javától. Ekkor kezdődött Szaján lakosságának megfeleződése, és egyben két új település létesítése is. Előbb a mai Bácsgyulafalvára költözött el 1883-tól kezdve 220 családdal 1100 lélek, utána 1890-ben még egy érvágás érte Szajánt: 154 családdal mintegy 800-an települtek át Felső-Muzslyára. A falunak mintegy 1600 lakosa maradt.

1918-tól az SZHSZ királyság része, 1941-44 között német megszállás alá került, majd 1945-től Jugoszlávia (ma Szerbia) része lett.
1945 kora tavaszán megejtett vagyon- és lakosság-összeíráskor Szajánnak 602 háza és valamivel több mint 2000 lakosa volt. Az 1960-as évek derekától kezdődő elvándorlással ismét megfeleződött a lakosság száma.

[szerkesztés] Látnivalók

A községbeli három úrilak közül az egyiket a Szamek család építtette 1893-ban, a másikat a Fehér család ugyancsak 1893-ban emeltette, a harmadik Nagy-Balogh-féle 1911-ben épült. A római katolikus templom Bonnaz Sándor csanádi püspök költségén, 188081-ben épült. – A Magyar Katolikus Lexikon 1810-et említ építésének dátumául. 1931-ben szentelték föl.[5]

[szerkesztés] Történelmi települések

Szaján közelében feküdt a középkorban Sokhalom falu, melyre 1468-ban az Otvánteleki család nyert adománylevelet. E tájon feküdt továbbá Debelyhát falu is, melyet I. Ferdinánd király 1561 június 2-án több más, Csanád vármegyébe sorozott faluval együtt, Kerecsényi László gyulai kapitánynak adományozott. Emlékét a Debeli-háti puszta őrzi.

[szerkesztés] Képek

[szerkesztés] Forrás

  • (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Torontál vármegye. Budapest, Országos Monografiai Társaság, 1912.
  • Törköly István: Ezt is ünnepelni lehetne. Hét Nap. Szabadka, 2009.10.07
  • Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1974/75 II., Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1976.
  • (Szerk.:) Juhász Antal: Táj és nép kultúra 4. Szajáni gyűjtés. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 2003. (ISBN 963-482-607-5)
  1. ^ a b Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Magyar Tudományos Akadémia
  2. ^ Szabó Dénes: A magyar nyelvemlékek. Budapest, Tankönyvkiadó, 1959.
  3. ^ Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1894.
  4. ^ Vályi András: Magyar Országnak leírása – Buda, 1796–1799; hasonmás-kiadás: Méry Ratio, Somorja, 2003.
  5. ^ Magyar Katolikus Lexikon
Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök