Martonos

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Martonos
Мартонош
Martonoš
A katolikus templom
A katolikus templom
Table separator.png
Martonos címere
Hivatalos? Nincs adat
Használatban van? Nincs adat
Table separator.png
Tájegység Bácska
Körzet Észak-Bánsági
Község Magyarkanizsa
Rang Falu
Terület 52,2[1] km²
Népesség (2002)
  • 2183 fő
Irányítószám 24417
Körzethívószám 024
Table separator.png
A térképen: Klikk
Térkép betöltése…

Martonos (szerbül Мартонош / Martonoš) a Vajdaság Észak-Bánsági körzetben fekszik, a röszkei határátkelőtől 10,5 km-re délre közúton.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Népessége

  • 1860-ban 4955 lakosából 3332 magyar, 1572 szerb, 12 német, 33 oláh, 6 tót.
  • 1900-ban 6128 lakosából 4692 magyar, 1399 szerb, 70 német, 11 oláh
  • 1991-ben 2423 lakosából 2131 magyar, 186 szerb, 30 jugo.[1]
  • 2002-ben 2183 lakosából 1897 magyar, 155 szerb, 86 cigány, 12 albán[1]

[szerkesztés] Nevének eredete

Kovács Istvánnak, a falu egykori jegyzőjének 1864-ben kifejtett véleménye szerint egy Márton nevű halász élt ezen a helyen „az Aranyhegyen”, vagyis azon a magaslaton, amelyen a mai falu is van. Valószínűbbnek tűnik, hogy az itt épült Szent Márton kolostorral áll kapcsolatban a név, esetleg a Tisza meredek partját jelölő „mart” szóval.[2]

A Martonos szó régi okmányokban a XIII. századtól kezdve férfinévként gyakran előfordul.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Középkor

Első írásos említése 1237-ben történik egy Martinus nevű kolostor kapcsán, amelyet a tatárjárás után felújítottak.[2] Községként először 1335-ben van említve, amikor a kői káptalan által augusztus 31-én végzett határjárás alkalmával Felső-Adorján szomszédja gyanánt van felsorolva, s a határába egy Gyékény nevű tó is esik. Ezután következik északnyugat felől Pusztaegyház nevű földrész és Ludas-egyház, majd a határvonal délfelé fordul. Az okiratban szó esik nemeseiről is, így Bekusról, Martonosi Lőrinc fiáról, később pedig Pestyéni István de Martonosról.
Az itt említett Pusztaegyház nem más, mint a mai Martonos határának nyugati részét alkotó, és Ludassal határos puszta. Az 1355. évi felső-adorjáni, valamint az 1367. évi két Adorján határjárásában szintén említik Martonos, Pusztaegyház és Ludas-egyház településeket. A következő évekről szóló okiratokban is többször említették. Így 1424-ben Martonos és Gyékénytó Csongrád vármegyében 1497-ben, Martonos, Adorján, Vastorok szintén Csanád vármegyében.
1424-ben Martonost, mely eddig a Michalyovszkiaké volt, Zsigmond király Chaaki Miklós erdélyi vajdának adományozta.

[szerkesztés] A török kor

A török hódoltság kezdetén, 1552-ben, egy magyar csapat, „neves” Martonosról fényes győzelmet aratott egy török csapat fölött, amit Tinódi Sebestyén lantos „Szeged veszedelme” cím alatt megénekelt.
Lakossága elmenekült a török elől és a török defterek szerint csak nagyon kevés háznak maradtak vissza lakói. Így a szegedi nahijébe tartozó Martonoson 1554-ben csak 3 adózó ház volt, amely szám idővel kissé emelkedett, mert 1570 körül 20, 158082-ben 17, és 159091-ben 31 adózó ház volt itt.
A török hódoltság elején Martonos bizonyos Rondics Andrásé lehetett, mert 1564-ben ő tiltakozik a leleszi káptalan előtt, Gémes Ferenc és Kamuthi Balázs ellen, hogy az ő birtokrészeit a Csongrád vármegyei Martonosban maguknak ne adományoztassák.

Evlia Cselebi, a híres török útleíró a következőket jegyezte fel erődítményéről:

Martonos vára az építőjéről elnevezett régi hely, 1554-ben foglaltatott el... Várparancsnoka és 15 várkatonája van. Vára a Tisza folyó partján fekszik. Külvárosa 150 nádas magyar házat és egy templomot foglal magába.

Az 1649. évben Imbrisimovits belgrádi püspök október 11-én 245 egyént bérmált meg Martonoson a Szent Mártonnak szentelt templomban.[3] Ez időtájt még 730 lakosa és temploma volt. A következő években e helység Gombkötő Jánosé.
1677. február 22-én Vattai Pál magyar levelet ír a martonosi bírákhoz a pucai (értsd: puszta-egyházi) puszta ügyében; március 24-én a martonosi bírák írnak magyar levelet ugyanazon ügyben Sámfalvára Basó Mihály, Heos Sámuel és társaikhoz; ugyanazok ugyanez ügyben május 9-én is írtak Váci Szabó Györgyhöz Szendrőre.

[szerkesztés] A 17. század vége

A községháza épülete

1686. október 22-én a császári seregek bevették Szegedet, s a másfél százados török uralkodásnak a vidéken vége szakadt; de a Tiszán túl még sokáig tartotta magát, s ez ellen kellett a Tisza innenső partját megvédeni. Ez volt feladata a néhány évvel később szervezett tiszai határőrvidéknek, melynek első nyomát Martonoson is megtaláljuk, ahol e célból szerb milicia volt állomásoztatva, amely egy 1688. január 25-én kelt jelentés szerint élelemhiány miatt a várost el akarja hagyni. Azért a katonai kincstár részéről a martonosi őrséget 1696-ban is élelmezni kellett. De a cél biztosabb elérése végett a határőrvidéket katonailag készültek szervezni, s a szervezetbe Martonost is mindig felvették. Martonosra 50 gyalog és 25 lovas katona volt kivetve.

1702-ben itt legalább 300 adóköteles egyén volt. Az 1690-es években történt szerb telepítéskor bizonyosan Martonos is kapott új lakosságot. A régibb magyar nép innen kiszorult, s templomukat is az új jövevények foglalták el, akiket határőri katonai szolgálatokra köteleztek.
Ez időben, az 1697. évi zentai ütközet előtti napon, Zentáról egy török csapat indult Szeged felé, míg onnan Rózsa kapitány egy magyar csapattal vonult lefelé. A két fél Martonosnál találkozott, s a mai Budzsák nevű szőlőknél csaptak össze; a rétből jövő patakot ma is Görbe vagy Rózsa patakjának mondják.

1702-ben báró Gracich volt Martonos földesura. Martonos akkor kapta, mint katonai sánc a helység határához az üres Horgos és Szt.-Péter pusztáknak felét is.

A Rákóczi-féle hadjáratokban Martonos is sokat szenvedett 1705 és 1706-ban, amikor kirabolták és fölgyújtották.

[szerkesztés] A Tiszai Koronakerület kora

Martonos pecsétje 1751-ből

Egy 1750 augusztus 15-én kelt királyi rendelet a Tisza melletti tíz katonai sáncot s így Martonost is feloszlatja és a polgári hatóság alá rendeli. 1751. június 28-án pedig szabadalomlevelet ad nekik, és e helységekből a tiszai koronai kerületet alkotja. Martonos akkortól fogva több településsel együtt hasonló pecsétcímert használt: királyi korona alatt sast s két oldalán az évszám 17–51. Ez alatt kis körben katona áll s szántóvasat tart. A körülírás ez: „Sigil. loci. coron. Martonos.”.

Akik a katonai élet megszüntetését nem szerették, azok királyi engedéllyel a Tiszántúl, az ún. Bánságba vagy Oroszországba költöztek ki, ahol tovább is folytathatták a katonai életmódot. Így Martonos is 51 házzal és 80 lélekkel fogyatkozott. Az itt maradt volt katonatisztek pedig nemességet és kúriákat kaptak, így Martonoson: Egresity (Egri) János hadnagy, Gyurisity János és Eremity Zsivén zászlótartók (egyenként 60–60 holdat).
Minthogy azonban az 1751-ben adott szabadalmak csak az ortodox szerbeknek szóltak, a magyarokat és a más vallásúakat üldözték; sőt egy 1774 május 31-én hozott határozat alapján, az utóbbi években nagyobb számban ideköltöző magyar lakosokat még bottal is kikergették. A kölcsönös gyűlölködés napirenden volt, mígnem Mária Terézia királynő, 1774. augusztus 1-én kelt második privilégiumával, a tiszai kerület római katolikus lakosságát is a szerbekkel egyenlő jogúakká teszi. II. Ferenc király eme két privilégiumot 1800. március 14-én újra megerősíti és átírja.

Martonos a katonai sánc korában kapott Horgos és Szt. Péter pusztáknak felét egészen 1751-ig használhatta és ez évi privilegiuma alapján továbbra is 1769-ig. Ekkor azonban Zbiskó János kamarai uradalmi ügyész jogtalanul elfoglalt terület gyanánt e két puszta felét elvette, s két év múlva, 1771-ben a kamara 15.000 frtért Kárász Miklósnak adta el, aki ez alkalommal még jó darab nádast is elvont a falutól.
Martonos 1779-ben az elvont puszták miatt a kamara ellen pert indított s azt meg is nyerte. Martonos és a Kárász birtoka közötti határvillongásoknak egy újabb határjárás és Szentkirályi László nádori biztosnak az ítélete vetett véget 1834-ben.
Egy 1784. évi összeírás szerint Martonos határának nyugati részét Ludas mellett Felső- és Alsó-Pucs és (Felső) Ostorak puszták alkották régi romok maradványaival. Felső-Pucs pusztát Sztára Torinának is nevezték.

Szentháromság-szobor

A gabonatermesztés mellett a századfordulón egyre nagyobb arányban szerepelnek a földművelésben az újvilági növények, így a kukorica, a dohány, a paprika és a burgonya. 1781-ben már Horgos és Martonos környékén megjelentek a gányók, azaz dohánykertészek.[4]
1784-ben a római katolikus magyar lakosság annyira megszaporodott (500 lélekre), hogy plébániáról és iskoláról kellett gondoskodni. Matrikulák 1780 óta vannak itt; a plébániát 1789-ben szervezték, a templom és pap lakása pedig csak 1811-ben épült.
Az ortodox templom építéséről nincsenek adataink; valószínűleg a szerb telepedés kezdetéről való, s nem lehetetlen, hogy az ősi katolikus templomból vagy annak alapjára épült.

1827-ben kaptak céhszabadalmat a kovácsok, kerékgyártók, szabók, csizmadiák.

[szerkesztés] A 19. század

Az 1848. évi IX. törvénycikk értelmében megszűnt a Tiszai Koronakerület.
Az 184849. évi mozgalmak alatt a martonosi nemzetőrség is (magyarok és szerbek egyaránt) a római sáncok között tanyázó felkelő szerbek ellen az ókéri táborba szálltak. De mikor a szerb nemzetőrök magyarellenes hangulatot kezdtek tanúsítani, a magyarok az ókanizsai nemzetőrök segítségével lefegyverezték őket, maguk pedig Szenttamásnál is részt vettek a harcban.
1849. február 2-ig Martonos békében maradt. Zenta bukása után azonban az onnan visszavonuló fegyveres lakosság elkeseredésében Martonoson a szerb lakosokra esett és 78 embert levágott. Másnap a szerbek Törökkanizsánál mutatkoztak, mire a martonosi magyarok is elmenekültek. Március 22-én a martonosi szőlőknél egy támadó szerb csapatot visszavertek. Erre a magyar lakosság ismét visszatért Martonosra, a szerbek pedig csak Világos után jöttek haza.

1870-ben Martonos a koronakerülettel együtt megváltotta magát a földesúri terhek alól. A helység magyar lakossága annyira gyarapodott, hogy a szerb csakhamar kisebbségben maradt.

[szerkesztés] A 20. század

A plébánia épölete

Simrák Béla plébános 1906-ban kérvényezte a zárda építését Martonoson, mely épületben 3 tanterem lesz a hatosztályos iskola számára. 1907. május 15-én engedélyt kapott a létesítmény felépítésére. Az épületben 1908. szeptember 1-jén kezdődött meg a tanítás - ingyenes oktatás a lányok és a nem katolikus vallású gyerekek számára is. A zárda és az iskola ünnepélyes felszentelésére 1908. november 12-én, az ünnepi szentmise után került sor.[5]
Az elmúlt két évtizedben az anyagi gondok mellett a diákok számának drasztikus fogyatkozása nyomta rá bélyegét az iskolára: 20 év alatt 175-ről 128-ra csökkent a tanulók száma.[5]

Az I. világháborúban a Monarchia katonájaként 165 martonosi vesztette életét, emlékmű – az impériumváltást következtében – nem jutott nekik, csupán egy könyv őrzi emléküket.

A martonosi művelődési egyesület már 1919-től hallatja szavát, hivatalos bejegyzésükre pedig 1923-ban Testvériség néven került sor. Az egyesület pillanatnyilag mintegy 90 tagot számlál, melybe a három tánccsoport, a hagyományőrzők, a vegyes kórus és a citerazenekar tartozik.[6]

[szerkesztés] A II. világháború - a megtorlás

1941-ben és 1942-ben Martonoson nem történt semmilyen megtorlás a szerb lakosság ellen a magyar csapatok részéről. Voltak ugyan elvétve internálások, akiket munkásegységekbe kényszerítettek, de a háborús bűnösök listáján szereplő tíz helybéli lakos bűne többnyire vitatható.

A Vörös Hadsereg 1944. október 8-án foglalta el Martonost. A fosztogatások nyomban megkezdődtek, feldúlták a katolikus plébánia épületét és megsemmisítették az iratokat, valamint a könyvtár anyagát. A katolikus plébánossal, Werner Mihállyal együtt 23 embert tartóztatott le az újonnan alakult helyi népfelszabadító bizottság. Voltak foglyok, akiket nem bántalmaztak, - másokat kegyetlenül megkínoztak. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 13. rohamzászlóaljának első és második százada két napon át házkutatásokat tartott, majd kivégzett 25 magyart.

Tanúvallomások vannak arról is, hogy a lemészároltak között voltak olyanok, akiket nem ölt meg mindjárt a golyó, és sírva könyörögtek hóhéraiknak, hogy lőjék őket agyon, ne temessék el őket élve.

Az oroszok közbelépésének köszönhető, hogy elmaradt egy még nagyobb számú kivégzés. A martonosi áldozatok száma 25.[7][8]

[szerkesztés] Jelene

A mai Martonos falu jellegű település. Lakossága főleg mezőgazdasággal, zöldségfélék, paprika, burgonya, hagyma termesztésével foglalkozik, és fejlett az állattenyésztése is. Jelentős hagyománya van a kézműiparnak, hiszen az első céhek már 1826-ban megalakultak. Híresek voltak és maradtak a martonosi kosárfonó műhelyek és paprikaszárítók is.

[szerkesztés] Képek

[szerkesztés] Pecsétcímerei

[szerkesztés] Templomok

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Forrás

  • (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye. I.-II. kötet, Budapest, Apolló Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1909.*Dongó Ferenc, Gulyás M. Fulgencia, Kovács József: A martonosi egyházközség története. 1976.
  • Huszta László Anna: Oktatás Martonoson különös tekintettel a környezet megismerésére (diplomamunka). 2004.
  1. ^ a b Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Magyar Tudományos Akadémia
  2. ^ a b Dr. Papp György: Martonos. Magyarkanizsa Község hivatalos honlapja.
  3. ^ Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1974/75 II., Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1976.
  4. ^ Burány Katalin: Gazdálkodás II. Magyar Szó, 2009 november 30.
  5. ^ a b Tóth Tibor: Fiatalos lendülettel. Hét Nap, 2008 november 5.
  6. ^ o.i.: Százéves iskola - Martonos jövője. Hét Nap, 2008 november 12.
  7. ^ Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I.-II. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1995.
  8. ^ Miskolczi Magdolna: Meghamisított halotti anyakönyvek. Magyar Szó, 2009 július 18.
Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök