Magyarkanizsa

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Magyarkanizsa
Кањижа
Kanjiža
Szent Őrangyalok katolikus templom
Szent Őrangyalok római katolikus templom
Table separator.png
Magyarkanizsa címere
Hivatalos? Igen.png
Használatban van? Igen.png
Table separator.png
Tájegység Bácska[1]
Körzet Észak-Bánsági
Község Magyarkanizsa
Rang Község
Terület 70,11[2] km²
Népesség (2002)
  • 10.200 fő
Irányítószám 24420
Körzethívószám 024
Table separator.png
A térképen: Klikk
Térkép betöltése…
A tiszai híd Kanizsánál

Magyarkanizsa (szerbül Кањижа / Kanjiža) Szerbia északi részén, alig 15 km-re a Magyar Köztársaságtól a Tisza jobb partján fekszik 29 m tengerszint feletti magasságban. Határának egyharmada síkság, kétharmada pedig dombos vidék.
Délről Zentával, nyugatról Szabadkával határos, keletről híd köti össze Törökkanizsával. Mivel a település Szerbia legészakibb kiszögellő része, mint közlekedési, mint pedig áruforgalmi szempontból határ menti községnek, a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb gócpontjának, kapujának számít. Folyami átkelőhellyel is rendelkezik, ám a Tisza folyami hajózási lehetőségei csak részben kihasználtak.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Népessége

  • 1850-ben 9407
  • 1857-ben 11.074
  • 1880-ban 13.689
  • 1890-ben 15.494
  • 1900-ban 16.532 lakosából 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.
  • 1961-ben 10.722
  • 1971-ben 11.240
  • 1981-ben 11.687 lakosa volt, magyar 89,0%, szerb 6,2%, jugoszláv 2,8%
  • 1991-ben 11.541 lakosából 10183 magyar, 769 szerb, 326 jugo., 48 horvát, 46 cigány, 30 montenegrói[1]
  • 2002-ben 10.200 lakosából 8.825 magyar, 865 szerb, 99 jugo., 86 cigány, 41 montenegrói, 32 horvát[1]

[szerkesztés] Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik Cnesa néven. Később a következő formákban jelent meg: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža.

A kanizsa név valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelye.

Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában jelent meg a település neve:

  • Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek leginkább ehhez a névhez ragaszkodtak.
  • Kanyizsa – az 1990-es években, Slobodan Milošević hatalma alatt a törvény a településneveket illetően a szerb elnevezés fonetikus átírását engedélyezte. Annak ellenére, hogy lényegében egy évtizeden át ez volt a település hivatalos magyar neve, az ott élő magyar emberek természetesen nem tudták elfogadni.
  • Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni. A ž betűről az ékezet a magyarországi hivatalos bürokráciában eltűnik. Az ott élő emberek ezt a megadási formát is teljes mértékben elutasítják.
  • Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az „ékezettelenített” külföldi elnevezés után.
  • Magyarkanizsa – a Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek által elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar elnevezése.

Levéltárban fellelhető névváltozatai:[2]

  • Ó-Kanizsa
  • Stara Kanjiža
  • Alt-oder Ungar. Kanischa
  • Alt-Kanizsa
  • Magyar Kanizsa
  • Vetus Kanizsa
  • Kanizsa

[szerkesztés] Története

A legújabb régészeti leletek tanúsága szerint Kanizsa folyóparti részén (ma: Halász tér) a bronzkorig visszamenőleg találhatók települések nyomai, míg a község területén a legősibb emberi nyomok, Oromhegyesen, a csiszolt kőkorba (neolitikum) vezetnek vissza. Az őskori emberi települések kialakulását a vidék felszíni adottságai, vízbősége magyarázza, valamint az a tény, hogy a Maros torkolata alatt itt volt a Tisza egyik legkorábbról ismert átkelőhelye, réve.

[szerkesztés] Az első írásos emlékek

A Tisza révje mellett a római, majd a népvándorlási korban az átkelést biztosítandó a természeti táj legmagasabb pontján őrhely, majd a Tiszába ömlő Kőrös-patak torkolatánál földvár létesült. A patak a IX. században az akkor itt élő szlávoktól nyert nevet, ami a magyar honfoglalás után az első írott forrásokban Cnesa, illetve Kenesa alakban jelentkezik, és egyike azon szláv helyneveknek, amelyek a Tisza mentén fennmaradtak.
Az okleveles források szerint Kanizsa a magyar honfoglalás után fejedelmi birtok lehetett, amelyet egy 1093-ban keltezett oklevél már a pannonhalmi bencés apátság birtokaként tüntet föl. Az oklevél szerint ezt a „Cnesa patak torkolata” mellett fekvő birtokot egy Miruth nevű halastóval együtt Salamon király adományozta a bencés kolostornak.[3] Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Szávaszentdemeteri Apátság birtoka volt.

Kanizsát Anonymus elbeszélő forrásai is említik. Ebben úgy szerepel mint az a hely, ahol 896-ban a magyarok Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek vezetésével átkeltek a Tiszán, hogy a Maros-Tisza-Duna közötti vidéket birtokukba vegyék, Glád bolgár fejedelemtől elhódítsák. Ez a forrás azt bizonyítja, hogy Kanizsa a XIII. század elején már ismert tiszai átkelőhely volt.

[szerkesztés] A tatárjárástól a törökvészig

Szentháromság-szobor

A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek.

A tatár betörés idején a Tisza mellékét dúló hódítók Kanizsát is elpusztíthatták, mert majd száz évig nem említik a történelmi források; de 1335-ben ismét megjelenik, mint Villa Canysa, azaz Kanizsa falu.[4]
Az akkor szomszédos és a történelem viharait a mai napig túlélt települések közül a XII. század végén jelentkezik a forrásokban Adorján (1198.), majd a XIII. században Martonos (1237.), a XIV. század elején (1502.) pedig Horgos. Ezek a gazdag földműves, halász és állattartó települések 1526-ban a török dúlás áldozatai lettek.

A török hódoltság elején a megmaradt magyarok Martonosra és Szentpéterre[5] húzódtak, míg 1553. után az elnéptelenedett falvakba – így Kanizsára is – a török délszláv lakosokat telepített.
A XVII. század gyakori magyar-török háborúi azonban ezt a gyér lakosságot is szerteszórták, állandó vándorlásra, földön futásra kényszerítették.

[szerkesztés] A török után

XVII. század második felében Kanizsát teljesen elhagyta a szerb lakosság is, csak a régi földvár pusztuló sáncai emelkedtek még ki az elvaduló természeti tájból. De ekkor már a török hatalom is leáldozóban volt, s rövidesen megkezdődött e területekről való kivonulása.
A keresztény szövetség a Habsburgok vezetésével 1686-ban felszabadította Magyarország nagy részét, így október 20-án a mai Kanizsa község területét is.[6] A török elleni felszabadító háború idején a magyarok elhagyták az utolsó települést, Martonost is. A bécsi haditanács a katonai szükséghelyzettől függően előbb Martonos (1687.), majd a karlócai béke megkötése (1699.) után Kanizsa elhagyott helységeket az ide bevándorolt szerbekkel telepíti be, akiket katonai határszolgálatra alkalmaz.
A lovas és gyalogos egységekbe szervezett határőri szolgálatot végző katonák felújították a kanizsai és a martonosi sáncot, amelyet a bécsi haditanács 1700-ban betagosított a Tisza menti határőrvidék szervezetébe. Az ismét betelepített kanizsai sánc, amelyet a török időkben Földvárnak neveztek (Feudvar, 1560.) ekkor kapja az Ókanizsa (Vetus-, Alt-, Stara) nevet.

A XVIII. század elején a törököt a Tisza bal (bánsági) oldaláról is kiűzték, így megszűnt az határnak lenni, ezért a Tiszán inneni határőrvidéket 1741-ben feloszlatták, majd 1751-ben „polgárosították”. A határőrök egy része elvándorolt, hogy továbbra is kiváltságait megtarthassa, kisebb része maradt: a határőrök ekkor telket, a tisztjeik nemesi címet kaptak; kollektív jogaik védelmére Tiszán inneni kiváltságos koronakerületet hoztak létre, amelybe Martonos és Kanizsa is beletartozott. Maga a Kerület azonban Bács-Bodrog vármegye része lett, Ókanizsa pedig mezővárosi rangot és révjogot kapott.

Szent Pál római katolikus templom

Az elvándorolt szerb határőrök pótlására a Magyar Kamara az északibb megyékből magyarokat telepít vissza a Tisza melletti helységekbe, így 1753-ban Kanizsára, 1771-ben Martonosra, majd a földesúr Kárász Miklós 1772-ben Horgosra is. A magyar betelepülők jogállását 1774-ben kiegyenlítik a szerbekével; ez időtől fogva Ókanizsa a lakossága túlnyomó többsége miatt Magyarkanizsa néven is ismeretes (míg a Tiszán szomszédos Rév-, majd Kiskanizsa 1699 után kapja a „Török” jelzőt, amelyet a magyar helynévhasználat 1718. után is, mind a mai napig megtartott). A kanizsai sánchoz 1700-ban csatolt Adorján pusztát is a XVII. század második felében kanizsai szállásbirtokosok, majd dohánykertész-zsellérek kezdik hasznosítani; ez utóbbiak a Tisza mellett a középkori települést is felújítják.

A XIX. század első felében a Tisza menti kiváltságos koronakerület részeként Kanizsa gyorsabban fejlődött a szomszédos Martonosnál, de lemaradt a délről szomszédos Zenta mögött. Észak felől a mocsaras Kőrös-patak szeszélyes medre, délről viszont a hatalmas rét (az egykori Miruth-tó) szorította be a Tisza szögletébe; a határa a település nyugati oldalán szikes, szántója kevés. A valójában földművelésre, belterjesebb gazdálkodásra alkalmas terület a településtől jó 12-15 kilométerre, az ún. „Orompartok” szegélyénél kezdődött. A térföldrajzi viszonyok sajátosságai miatt a város határában ugyan nagy kiterjedésű tanyavilág jött létre módos gazdabirtokosokkal, de azok nem vettek részt olyan tevékenyen a mezőváros életében. Viszont Kanizsát tiszai révje, a Szabadka-Temesvár postaút áthaladása forgalmassá tette.
Kanizsára korán települt a céhes ipar (az első céhszervezet 1777-ben alakult), jelentős volt a malomipara[7] és forgalmas a csütörtöki hetipiac (1751-ben nyerte, ma is csütörtök a hetipiac egyik, vasárnap a másik napja).

[szerkesztés] A szabadságharc alatt

Kanizsa fejlődésében a XIX. század közepén törés állt be: a magyar polgári forradalom idején a szociális és nemzeti ellentétek véres hadviselésbe torkollottak, amelyek során a kanizsaiak részt vettek Szenttamás első sikertelen ostromában, majd onnan hazatérve a szerbeket vádolva a sikertelenségért, lefegyverezték a kanizsai nemzetőrség szerb tagjait, és ekkor több szerb lakos lincselés áldozata lett.
A következő 1849. év elején a szerbek, a szerbiai önkéntesek támogatásával felnyomultak a Tisza mentén, és február elején Kanizsáról és Martonosról kiszorították a honvédséget. A magyar lakosság a megtorlástól tartva tömegesen Horgosra és Szegedre menekült.
Márciusban fordult a hadi helyzet, most a császárpárti szerb csapatokat szorították ki a honvédek és a nemzetőrök Martonosról és Kanizsáról, és a szerb lakosság menekült a Tiszán át Bánátba: a város visszafoglalásában a horgosi nemzetőrök és Perczel tábornok szabadkai egységei is részt vettek. Ekkor a már feldúlt és kirabolt várost felgyújtották.

Kanizsa a forradalom idején rendezett tanácsot és címert kapott: eddigi ovális pecsétcímerében a szerb határőrt magyar huszárral cserélték fel, a címert csücskös talpúra változtatták, és elhagyták róla a Habsburg kétfejű sast, helyette közönséges címerkoronát alkalmaztak.
A forradalom bukása azonban ezeket a változásokat elsodorta: 1849. augusztus 5-én a várost elfoglalták a császári seregek, és egy súlyos csatát vívva átkeltek a Tiszán, visszaszorítva Guyon tábornok fáradt magyar csapatait. A szabadságharc végén Kanizsa 1311 házából mindössze 105 maradt: az emberi veszteségeket viszont nem jegyezték fel sem az egyik, sem a másik oldalon.

[szerkesztés] A városiasodás korszaka

A Vígadó épülete a XIX. században

A szabadságharc megteremtette a polgári egyenjogúság és a gazdasági korszakváltás alapjait: a koronakerület megszűnt, a jobbágyok földművesgazdák lettek és Kanizsa is fokozatosan visszanyerte kisvárosi arculatát. Határában Adorján mellett – az Orompartok peremén – 1850-ben új település alakult: Kishegyes, a későbbi névrendezés (1904.) után Oromhegyes névvel. Tőle délnyugatra a párhuzamos dűlők során szétszórtan a kanizsai (oromi) tanyák.

I. Ferenc József kiváltságlevele Ókanizsa egyházi felügyeleti jogáról, 1863.

A kiegyezés (1867.) után a fejlődés felgyorsul: a nyolcvanas évek végére Kanizsának kétszer annyi háza van, mint amennyi 1848-ban volt, és immár vasút kötötte össze a szomszédos Zentával és Szegeden keresztül az ország és világ távolabbi vidékeivel. A község saját erejéből befejezte a tiszai védtöltés építését (1856.), lecsapolta és ármentesítette a Nagyrétet, majd a volt koronakerületi társközségekkel együtt 1870-ben az államtól megváltotta a községhez tartozó közlegelőket. Ezeket azonban nem osztotta fel a birtokosok között, hanem megtartotta a község kezelésében, jövedelmükből pénzelve a növekvő közköltségeket.

Az ártézi-fürdő 1913-ban

Közben maga a település is fejlődött az egyetlen lehető – nyugati – irányba a Kőrös-ér jobb oldalán és a Nagyrét mellett, a „Tópart”-on, az egykori Gyékény-tó mellett, követve a természeti táj legmagasabb pontjainak vonalát. Így alakult ki a város négy kerülete, amelyeket a kezdeti időkben, a XIX. század közepén még „tizedeknek” neveztek: a Kőrös-tized, a Tópart-tized, a Piac-tér[8] és a Part, az egykori kanizsai sánc helyén.
A Kőrösoldal és a Tópart között kezdetben szőlők és kertek voltak, 1850-ben itt 60 ház épült, majd számuk az elkövetkező 35 év alatt megháromszorozódott. Ez lett Kanizsa ötödik kerülete, az „Újváros” – bár neve a közemlékezetből a leghamarabb kapott ki.

A Kőrös elszélesedő, mocsaras torkolata sokáig gátolta a település északi irányú fejlődését: rajta túl szőlők terültek el. A Kőrös torkolatát szelte át a Martonosra vezető út, ezért itt a hatvanas években töltés és híd készült. Ennek déli oldalán állt az 1866-ban emelt Szent János-szobor. A hetvenes években a martonosi út Kőrösön túli részén is megkezdődött a telkek felosztása és beépítése, a közök kialakítása; ez lett a város hatodik kerülete, a „Falu”. Itt alakították ki 1872-ben a város tiszai hajóállomását.

[szerkesztés] 19. század vége

A Városháza épülete

A XIX. század végén Szeged és Zenta között Kanizsa került a fejlődés élvonalába: lakosainak száma lassan, de ingadozások nélkül növekedett, gazdasága a helyi természeti feltételekre alapozva fejlődött. Lakosainak száma 1850-ben 9407, 1857-ben 11.074, 1880-ban 13.689, 1890-ben 15.494 és 1900-ban 16.532, ebből 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.
A századfordulón a község határa 35.819 katasztrális hold, ebből 20.615 hold a szántó, 9.289 hold a közlegelő. A község a közlegelőt egy birtokíven kezelte, azaz a közbirtok 15.266 holdat tett ki, beleértve a réti nádasokat, a tavakat, a kopárokat, az utakat és az egyéb terméktelen területeket.

1904-ben a község felveszi az 1774. óta használt és 1848-ban törvényesített Magyarkanizsa nevet, amelyet 1908-ban a rendezett tanács elnyerésekor is megtart és 1920-ig használ. A várossá alakulás évében (1908.) címert kap: csücskös pajzsban zöld mezőben álló, jobb kezében felemelt kardot, bal kezében a mezőre támasztott csoroszlyát tartó magyar huszárt ábrázoló címerképet, a pajzs felett címerkoronával.

[szerkesztés] 20. század eleje

Kanizsa címeres pecsétje (1908.)

A XX. század elején a város gazdasági életére a viszonylag fejlett feldolgozó kisipar, néhány manufaktúra és a gépesített színvonalra emelkedő malom- és építőanyag gyártó-ipar volt jellemző. A kisiparosok 1886-ban testületbe tömörültek, létszámuk 210-300 fő között mozgott a XX. század közepéig. A malomipart a XVIII. századtól a vízi- a szél- és a szárazmalmok képviselték, volt idő, amikor a Tiszán harmincnál is több vízimalom őrölt a XIX. század elején. A vízi- és szárazmalmokat a XIX. században a gőz- és motormalmok váltották fel, amelyek tőkés vállalkozók tulajdonában voltak.
A gépesített téglagyártás 1903-ban vette kezdetét, amikor az egyik rátermett kanizsai vállalkozó – Grünfeld Hermann – megalapította az első kanizsai gőztégla- és cserépgyár részvénytársaságot. Ezzel vette kezdetét a máig is legjelentősebb ipari-gazdasági tevékenység: az építőanyag-gyártás.

Szecessziós épület

A kereskedelemben Kanizsa csupán mint kisebb régió központja kapott szerepet: vonzáskörébe Martonos, a tanyavidék és a Tiszán túli Törökkanizsa tartozott. A kereskedelmi ágazatok közül viszonylagosan fejlett volt a gabona- és az állatkereskedelem.
Törökkanizsa különösen 1886 után kapcsolódott be a kanizsai áruforgalmi körzetbe, miután a kanizsaiak a Szegedtől megvásárolt hajóhidat felállították. Az áruforgalom a községek országos vásárain és a hetipiacokon fokozatosan nőtt, majd az iparosok műhelyei mellett a századvégen a három községben gyarmatáru-, fa-, textil- és fémáru-boltok és vegyeskereskedések is nyíltak.

A gazdasági fejlődést a hitelintézetek is segítették. Az első ilyen vállalkozás az Ó- és Törökkanizsai Takarékpénztár volt, amely 1869-ben alakult. Ezt követte 1884-ben az Ókanizsai Önsegélyező Szövetkezet. A hitellehetőségek azonban igen szűkek voltak, a mezőgazdaságban a gépesítés a cséplésre korlátozódott, a feldolgozóipart néhány kisebb malom képviselte.
A tégla- és cserépgyártás, a Maroson leúsztatott fenyőfára alapozott fűrésztelep is csak a nyári időszakban kívánt több munkáskezet. Az agrárnépesség többletét az ipar nem volt képes lekötni: egy részük vidéki földmunkákon tengődött, mások a századfordulón kivándoroltak az Újvilágba, Észak- és Dél-Amerikába.

A vasútállomás épülete

A város társadalmi életében a XIX. század második felében a földbirtokos gazdák, a kis létszámú értelmiség és a tehetős vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Képviselőik a községi képviselő-testületbe a virilitás jogán[9] kerültek be, de az országos politikai pártok helyi szervezeteiben és a helyi társadalmi egyesületekben is döntő befolyásuk volt.
A földbirtokos nagygazdák a Gazdakörbe tömörültek, az értelmiségiek a Kaszinóba jártak, az iparosok az Ipartestületbe. A társadalmi rétegeződés nemzeti, faji és vallási alapon színes mozaikot eredményezett: felekezeti iskolákat, nemzeti olvasóegyleteket, szakszervezeteket, legényegyleteket, leánykiházasító társulatokat és tűzoltó testületeket. Az első színjátszó társaság 1845-ben alakult, az önkéntes tűzoltó testület 1889-ben, a helyi földmunkás szakszervezeti csoport pedig 1897-ben. A század végén indultak az első helyi lapok, a tehetősebbeknek 1895-ben a Népkertben felépül a Vigadó, a nincsteleneknek 1900-ban a Szegényház.

A XX. század elején Kanizsa ismét megszerezte a rendezett tanácsú város jogállását. Ekkor építették a ma is az előjáróság székhelyéül használt városházát (1911.) és a Szent Pál templomot (1912.). A város határában gyógyvizet találnak és rövidesen a Népkertben felépült (1913.) a ma már gyógy- és rekreációs központtá fejlesztett fürdő. Tóth József nagybirtokos birtokán templomot épít, és köré falut telepít (1905.), amelyet róla Tóthfalu-nak neveznek el.
A lendületes városiasodás a világháború miatt elakad, a város félezer embert veszít, és a trianoni békével országot vált: Jugoszláviába kerül.

[szerkesztés] Az I. és a II. világháború

Panorámakép 1941-ből

Az új államban Kanizsa (1920-tól Stara Kanjiža) határszéli fekvése és nemzetidegen lakossága leállította a település eddig sem gyors gazdasági fejlődését. A jugoszláv földreform- és telepítéspolitika nemzeti érdekeinek megfelelően a fel nem tört közlegelőkre szláv lakosságot telepített. Likai telepeseknek Kanizsa határában zárt településeket hoztak létre Velebit (1941: 924 lakos) és Vojvoda Zimonjić (1948: 472 lakos) néven. Kellő termelőeszközök és tapasztalatok nélkül a hegyvidéki telepesek nehezen akklimatizálódtak, ugyanakkor a helyi földmunkásság nem részesült az agárreformmal kiosztott telkekből.

A második világháború idején a bécsi döntés alapján a Magyar Királysághoz visszacsatolt Kanizsa környékéről a szláv telepeseket internálták, településeikbe bukovinai székelyeket hoztak. Ezeket három év múlva a visszatért délszláv rendszer telepítette ki.

Kanizsát 1944. október 8-án „szabadították” fel a szovjetek, és azonnal megalakult a kizárólag szerb nemzetiségiekből álló első helyi Népfelszabadító Bizottság. Az embereket rögtönzött listák alapján október végén és november elején kezdték összegyűjteni. A kivégzések több időpontban történtek.

Állítólag három kivégzési hullám volt, a harmadik 1944. november 22-re esett, akkor 22 emberrel végeztek, és a hóhérok jó tréfának tartották, hogy valamilyen pravoszláv ünnepet tartva a kivégzettek számát ehhez a dátumhoz igazították.[10]

A letartóztatottak egyik részét a városháza pincéjébe vitték, ahol kínozták és verték őket, legtöbbjüket agyonverték. A tetemeket éjjelente szekéren vitték a Szigetre, ahol napokig temetetlenül hevertek mésszel leöntve. Később néhány helybéli lakost kényszerítettek a tömegsírok megásására, akik közül sokan szintén áldozattá váltak, nehogy a „temetés” részletei napvilágra kerüljenek.
Az áldozatok másik csoportját a Tiszához hajtották, akik egyik részét a vízbe lőtték, míg a másik részét a Tisza és a töltés közötti szakaszon lőtték le és földelték el. Itt két tömegsír található. A kanizsai áldozatok száma 300-ra tehető.[10][11]

A második jugoszláv (szocialista) agrárreform most az újabb szláv betelepítettek mellett a helyi magyar földmunkásoknak is juttatott földet, ezzel tompítva élét azoknak az atrocitásoknak, amelyekkel a délszláv lakosság 1941. évi meghurcoltatásáért a magyar lakosságot büntette. A mezőgazdasági termelés kollektivizálása, az üzemek és vállalatok államosítása, majd a sztálini rendszerrel bekövetkezett szakítás újabb és újabb megrázkódtatásokat hozott, amelyek miatt sem a mezőgazdasági, sem az ipari termelés nem volt képes a holtpontról kimozdulni.
Felgyorsult viszont a tanyai gazdálkodás sorvadásra, illetve a tanyavidéken új települések kialakulása: a Zenta-Szabadka vasútvonal mellett Orom és Völgyes, majd később Orom mellett Újfalu, Kispiac és Martonos között pedig Kishomok néven alakult új település.

[szerkesztés] Jelenkor

A központi park

XX. század közepére Kanizsa lakossága 11.842-re csökkent, majd 1961-re 10.722-re. Ekkor indul meg ismét a gazdasági fejlődés, amit a lélekszám növekedése is jelez: 1971-ben 11.240, 1981-ben 11.687 lakost írtak össze. Ezután némi ingadozás után a nyolcvanas évek folyamán, 1991-től ismét lényeges létszámcsökkenés következett.[12] A csökkenés elsődleges oka a szaporulat hanyatlása, a gazdasági és társadalmi okokkal indokolt elvándorlás. A nemzetiségi struktúrában a demográfiai változások 1920 óta a délszláv népesség lassú szaporodását, a magyarok ugyancsak lassú fogyatkozását mutatják. A kilencvenes években ez a folyamat felgyorsult (1981: magyarok 89,0%, szerbek 6,2%, jugoszlávok 2,8%).

A hatvanas évektől fokozatos gazdasági fellendülés kezdődött a mezőgazdaságban, a feldolgozó- és szolgáltatóiparban. Jelentős változást hozott a kőolaj kitermelés megkezdése, a közlekedésben az utak korszerűsítése, a tiszai híd megnyitása és a horgos-zentai vasúti szárnyvonal megszüntetése.
Az 1970. évi tiszai árvíz után a város keleti oldalán új töltés épült az ártéren és az azon fekvő Nagy-szigeten át. A Tiszából homokkal feltöltötték a Kőröst, majd itt új lakótelepet alakítottak ki.
1980-ban megindult az új gyógyfürdő és rekreációs központ. A régi gazdasági ágazatokban is végrehajtották a rekonstrukciót: a mezőgazdaságban (gépesítés, öntözőrendszer, kultúraváltás, üvegház, belterjes állattenyésztés), a malom-, a fa-, a textil- és az élelmiszeriparban.

A Művelődsési Ház

A nyolcvanas évek végén a szocialista rendszer krízisbe jutott és a község gazdasági fejlődése leállt. A rendszerváltás a politikai problémák halmozódása és megoldatlansága miatt a mai napig sem fejeződött be.

A fellendülés két évtizedét a társadalmi rendszerben is jelentős eredmények követték: az iskoláskor előtti nevelés intézményes rendszere minden gyermeket felölelt a községben, hasonlóan minden iskoláskorú gyermek anyanyelvén végezte az általános iskola nyolc osztályát. 1965-ben mezőgazdasági középiskolát alapít a község, amely azóta is középkáderekkel látja el a Vajdaságot. A nevelő- és oktatási intézmények új épületeket, korszerű felszerelést kaptak Horgostól Adorjánig. Az oktatási rendszer hatékonyságát a szakadatlan reformok, átszervezések átgondolatlansága azonban hátráltatta.

A művelődésben is jelentős eredmények születtek: Horgoson Művelődési Ház épült, Kanizsán pedig moziterem.
A tájékoztatás terén a község a Tiszavidék című regionális hetilapban volt jelen (1968–1993), újabban saját kétheti lapot ad ki Új Kanizsai Újság címen.

A község sportélete is évszázados múltra tekint vissza, ennek emlékére tartja minden évben a Kanizsai futó- és úszómaratont. A labdarúgás, a szertorna, az atlétika, a kézilabda, a röplabda, a maratoni futás, a birkózás, a céllövészet, a kajakozás voltak a XX. század legnépszerűbb sportágai, amelyekben a község számos kiváló versenyzőt, sportmunkást adott.

[szerkesztés] Képek

[szerkesztés] Forrás, lábjegyzet

  • (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye. I.-II. kötet, Budapest, Apolló Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1909.
  • Dobos János mgr.: Magyarkanizsa történelme.
  • Darabán Tímea: Nekem szülőhazám. Kanizsa, 2000.
  1. ^ a b Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet - Magyar Tudományos Akadémia
  2. ^ Történelmi Levéltár Zenta
  3. ^ A pannonhalmi bencés főapátság levéltára ma is hat oklevelet őriz az 1093.–1240. évi időszakból, amelyek Kanizsára vonatkoznak.
  4. ^ A szomszédos Adorján határbejárásáról felvett oklevélben.
  5. ^ Horgos mellett, a XVIII. században elnéptelenedett.
  6. ^ Ezért ünnepli Kanizsa október 20-át a község napjaként
  7. ^ Csak a Tiszán harmincnál több vízimalom őrölt a harmincas években, nem számítva a száraz- és szélmalmokat
  8. ^ Településközpont a két – római katolikus és pravoszláv – templom között
  9. ^ A községben a legtöbb adót fizetők.
  10. ^ a b Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I.-II. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1995.
  11. ^ Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Budapest, Magvető kiadó, 1991.
  12. ^ A lakosság létszámalakulása községi szinten azonban már a század közepétől fogyatkozó: 1953: 35.590, 1961: 34.960, 1971: 33.817, 1981: 32.529 és 1991: 30.692.
Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök