A Vajdaság

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
(Kezdőlap szócikkből átirányítva)
A Vajdaság zászlója
A Vajdaság elhelyezkedése Szerbián belül

A Vajdaság (teljes nevén Vajdaság Autonóm Tartomány, szerbül: Аутономна Покрајина Војводина / Autonomna Pokrajina Vojvodina) Szerbia autonóm tartománya az ország északi résszén helyezkedik el határos Magyarországgal. Keletről Románia, nyugatról Horvátország, délről Bosznia-Hercegovina, illetve Szerbia határolja.

  • Területe: 21.500 km2.
  • Lakossága 1.931.809(2011)[1]

A tartomány etnikailag különösen sokszínű. Több mint 25 különböző etnikai csoport teszi ki a terület lakosságának jelentős részét (kb. 1/3-a). Ezt tükrözi, hogy a régiónak 6 hivatalos nyelve van: szerb, magyar, szlovák, horvát, román, ruszin.

Tartalomjegyzék

Nevének eredete

A Vajdaság elnevezés a szerb Vojvodina szóból származik, amelyet először az 184849-es forradalom idején használtak a Bács-Bodrog, Temes, Torontál, Krassó és Szerém megye két kerületéből szervezett külön közigazgatási területre, melyet „Temesi Bánság és Szerb Vajdaság” néven 18491860 közt Bécsből kormányoztak. A Vajdaság nevet a szerbek megtartották, a magyar nyelvben tájfogalomként azonban csak 1920 után kezdett terjedni, először Jugoszláviában, majd Magyarországon is az irredenta értelmet kapott Délvidék helyett.

  • Szerbül: Аутономна Покрајина Војводина
  • Szlovákul: Autonómna Pokrajina Vojvodina
  • Horvátul: Autonomna Pokrajina Vojvodina
  • Románul: Provincia Autonomă Voivodina
  • Ruszinul: Автономна Покраїна Войводина

Mostanában gyakran előfordul a Délvidék kifejezés is a mai Vajdaság területére. A magyarországi használatban azonban a Délvidék elnevezés történelmi és politikai szempontból a mai Vajdaságnál tágabb földrajzi egységre, a volt Magyar Királyság egész déli részére, így Horvátország egyes területeire is vonatkozik. (1920 előtt pedig még a Bánságnak a mai Romániában fekvő keleti részét is beleértették.)

Földrajza

Az ország éléskamrájaként emlegetett régió jelentős mezőgazdasággal rendelkezik, de ipara sem elhanyagolható, amely nagy mértékben szintén a mezőgazdaságra épül. A Duna, a Tisza és a Száva három földrajzi egységre osztja.

A Vajdaság tájegységei

Bácska és Nyugat-Bánság a folyók által feltöltött homokos síkság, a magyar Alföld folytatása. A Kárpát-medence nagy folyói itt folynak össze. Szerémségben a Tarcal-hegység (Fruška Gora) húzódik, amely keletre téríti a Dunát. A Bánságban található a tartomány legmagasabb pontja, a Kudrici-tető (641 m), amely a romániai Krassó-Szörényi-Érchegységhez kapcsolható Verseci-hegység csúcsa.

Bácska

Bácska sík vidék az Alföld déli irányú folytatása, néhol dombos területekkel (Telecskai-dombság); átlagos tengerszint fölötti magassága 90 méter. Nagy részét igen jó minőségű szántóföldek teszik ki, ún. feketeföld. Világhírű a Szenttamás és Óbecse környéki földek minősége magas humusztartalmuk miatt. Nyugatról és délről a Duna, keletről a Tisza határolja mint természetes határvonal.

Északi részének középkori elnevezése Bodrog volt (Ferenc-csatornától északra), a déli részének pedig Bácska – innen ered a Bács-Bodrog vármegye név. Az idő folyamán azonban eltűnt a Bodrog megnevezés, és kialakult a mai értelemben vett Bácska határvonala.

A Bánság

A Bánság nagyobb része, a Temesköz (nagy része Románia) az Alföldhöz tartozó sík vidék, míg a terület délkeleti részét a Bánsági-hegyvidék foglalja el (Románia). Területén a talaj szikes, itt inkább az állattenyésztés és a gyógynövénytermesztés elterjedtebb.

Szerémség

Szerémség erdőkkel borított hegyes-dombos terület. Itt emelkedik a Tarcal (Fruška Gora) ahol a világhírű tarcali bort, Mátyás király kedvenc, külön kiváltságokkal rendelkező italát termelték.

Népessége

Lakossága az 2011-es népszámlálás alapján 1.931.809 fő, ami 92.678-al kevesebb mint 2002-ben. A lakosság csökkenése a vajdasági népszaporulat negatív irányával és az elvándorlás magyarázható. A népesség közel harmadát nemzeti kisebbségek alkotják. Legnagyobb számban magyarok, horvátok, ruszinok, szlovákok, románok, cigányok. Az 1945 előtti jelentős német kisebbséget teljes egészében deportálták vagy elűzték.

A tartomány nemzetiségei községenként 2011-ben

██ szerb többség

██ magyar többség

██ szlovák többség

A tartomány nemzetiségei (2011)[1]

  • szerb: 66,76% (1.289.635 fő)
  • magyar: 13.00% (251.136 fő)
  • szlovák: 2,60% (50.321 fő)
  • horvát: 2,43% (47.033 fő)
  • cigány: 2,19% (42.391 fő)
  • román: 1,32% (25.410 fő)
  • montenegrói: 1,15% (22.141 fő)
  • bunyevác: 0,85% (16.469 fő)
  • ruszin: 0,72% (13.928 fő)
  • jugoszláv: 0,63% (12.176 fő)
  • macedón: 0,54% (10.392 fő)
  • ukrán: 0,22% (4.202 fő)
  • muszlim: 0,17% (3.360 fő)
  • német: 0,17% (3.272 fő)
  • regionális hovatartozás: 1,48% (28.567 fő)
  • nem nyilatkozott: 4,19% (81.018 fő)
  • egyéb: 0,80% (15.567 fő)
  • ismeretlen: 0,77% (14.791 fő)

A legtöbb magyar a Vajdaság északi részén 8 községben él (60,52%-a teljes magyarságnak), ahol abszolút vagy relatív többséget alkot. Abszolút többségben Magyarkanizsa (85,13%), Zenta (79,09%), Ada (75,03%), Topolya (57,94%) és Kishegyes (53,91%) községben élnek. Relatív többséget Csóka (49,66%), Óbecse (46,34%) és Szabadka (35,65%) községben alkotnak.
Jelentős számban élnek még Törökkanizsa (28,54%), Temerin (26,37%), Szenttamás (20,75%), Bégaszentgyörgy (20,01%[2]), Törökbecse (18,05%) és Magyarcsernye (17,70%) községben.

Demográfia

Nemzetiségek lélekszámának változása

Vajdaságban a természetes népszaporulat 1989 óta negatív mind a 45 tartományi községben. Évente közel 10 ezer emberrel több hal meg, mint amennyi születik. A lakosság átlagéletkora 40 év, a 60 évnél idősebbek a teljes populációnak 21 százalékát, a 19 évnél fiatalabbak 18 százalékát teszik ki. A szülés pillanata is egyre inkább kitolódik, jelenleg átlagban 27 éves korukban szülnek a vajdasági nők. Még mindig abortusszal „szabályozzák” a kívánt gyermekek számát, s az abortusz valamint a nemi betegségek a fő okai a terméketlenségnek, amellyel a házaspárok 18 százaléka küzd.

Az ENSZ Népesedési Alapjának 2006. évi jelentése szerint Szerbiának van az egyik leginkább elöregedett lakossága. Két-három évtizeden belül munkaerőhiány léphet fel, amit a környező országokból idevonzott munkaerővel kell majd pótolni.

Migráció

A török megszállás (1526–1699) alatt a mai Vajdaság területe jobbára elnéptelenedett. A karlócai béke után a központi osztrák hatalom tervszerűen telepíti be a lakosságot: délről szerbeket (akiknek a határőri szolgálatért földet is oszt), nyugatról németeket, északról és keletről magyarokat. A XVIII. század második felében szlovákok, illetve kárpátaljai ukránok meg ruszinok is érkeznek, egyesek a cseh katolikus üldözés elől menekülve, mások a fejlődésnek induló vidéken kenyérkeresés céljából.

A vajdasági magyarság területi elhelyezkedése

Az első világháború kezdete körül a vajdasági lakosság többsége megközelítően arányosan oszlik meg a magyarok, németek és szerbek között, relatív magyar többséggel.

Amikor Vajdaság az 1918. december 1.-jén létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság határai közé került, a belgrádi hatalom megkezdte a szerbek újabb nagyarányú betelepítését az ország szegényebb vidékeiről.

A második világháború utolsó hónapjaiban történt német- és magyarellenes megtorlások következtében elpusztult vagy elmenekült lakosság otthonaiba – különösen Bánságban – újabb jelentős számú szerb telepes lakosság érkezik Likából, Boszniából, Montenegróból és Koszovóból. Ekkor alakul ki Vajdaságban a szerbek abszolút többsége.

19901993 között, majd 1995-ben (a horvátországi viszály, majd 1991-től a háború első, illetve utolsó szakaszában) több mint 270 ezer menekült telepedett le a tartományban, ami az összes, Szerbiába érkező menekült 40%-át, Vajdaság lakosságának pedig 13%-át teszi ki. A menekültek 92%-ka szerb nemzetiségű volt, akik a délszláv háborúk során több hullámban érkeztek, elsősorban Horvátországból, majd Boszniából. Főleg Bácska délnyugati részén és Szerémségben telepedtek le, általában a nagyobb városokban. A menekültek száma Újvidéken 25.000, Rumán 6-8000, Zomborban, Pancsován, Ingyiában, Szabadkán 6000 fő.

Az 1990-es évek elején Szerbiából mintegy 200.000 fiatal szakember távozott. A kivándorlás Vajdaságban volt a legnagyobb arányú, noha ez az ország gazdaságilag legfejlettebb része. Itt is elsősorban a fiatalokat, a magyarokat és a horvátokat érintette, akik a katonai kötelezettség és a háborús veszély elől, valamint gazdasági okokból távoztak. Emiatt a helyi magyarság létszáma jelentősen csökkent.

Közigazgatása

Székvárosa: Újvidék (Novi Sad), második legnagyobb városa Szabadka (Subotica).
A Vajdaság hét körzetre van felosztva:

Az egyes körzetek nem mindig követik a tájegységek földrajzi határait. A bácskai Zenta, Ada és Magyarkanizsa község az Észak-Bánsági körzethez lett sorolva, a szerémségi Karlóca és Belcsény község pedig a Dél-Bácskai körzethez.

A tájegységek határvonalait követve a 45 község a következőképp oszlik el: Bácskában 20 község, Bánságban 16, míg Szerémségben 9 község van.

A körzetek községekre (opština) oszlanak; ezek tulajdonképpen több kisebb falu és város közös közigazgatási egységei, méretüket tekintve inkább az egykori magyar járásoknak felelnek meg. E közigazgatási egységek közül Újvidék, Szabadka, Zombor, Pancsova, Nagybecskerek, Szávaszentdemeter megyei jogú város. A község székhely települése – amiről általában a községet is elnevezik – a községközpont.

Történelme

Őskora

Az aracsi pusztatemplom romjai (XIII. század)

A magyar honfoglalás idején ez a vidék három birodalom, a frank, a bizánci és az időnként megerősödő bolgár birodalom végvidéke volt. Az államalapítás és a megyerendszer kialakulása után Temes, majd Torontál, Bács-Bodrog és Szerém vármegyéket szervezték e területen. A XIV. század végén a Szerémség és a Duna-Tisza közének déli fele a magyar királyság leggazdagabb, legsűrűbben lakott és tisztán magyar népességű országrésze lett, amely élénk kapcsolatokat tartott fenn Itáliával. A bácskai földeken a török megjelenéséig 12 vár, 28 város és 529 kisebb település állott, 8 apátsággal és prépostsággal. Szerémség és Bács az ország szellemiekben is legfejlettebb, minden újra fogékony területe volt: elterjedt a humanizmus, a huszitizmus, és itt készült (Kamanc) az első magyar nyelvű bibliafordítás is.

A török kor

A törökök balkáni hódításai elől menekülő szerbek betelepedése – elsősorban a Szerémségbe – már a XIV. század végén megkezdődött. A Dózsa-féle parasztfelkelés (1514.) kétszeresen is tragikus következményekkel járt a déli végeken: az emberek és az erődített helyek pusztulása kitárta a kaput az oszmán hódítás előtt, és első ízben fordította egymás ellen a magyarokat és a szerbeket.

A bácsi vár középkori romjai

A mohácsi csatavesztés (1526.) után a török hadak (és szerb-bosnyák-albán segédcsapataik) felégették a déli országrészt, az el nem menekülteket lemészárolták, és rabszolgaságba hurcolták.

15261527 között szerb felkelés zajlott Szapolyai János ellen, amely más területeket is lángba borított. A felkelők vezére Jovan Nenad, a délvidéki szerbek cárának kiáltotta ki magát. – Ezt később a független Vajdaság történelmi alapjának használták a szerbek.
Miután Jovan Nenadot pár hónapi „uralkodás” után elűzték, lassanként a török teljesen elfoglalta a területet.

Az első török összeírás idején (1557–58) a lakosság nagyobb része még magyar volt a Bánság északi területein. A magyarországi hódoltsági területeken – már csak a szüntelen háborúskodás miatt is – kettős hatalom alakult ki: a király mindvégig gyakorolta az adományozási jogot, s az itteni lakosok földesuraiknak is fizették az adót, amelynek behajtásáról a végvári katonaság gondoskodott. A románok tömeges betelepedése is a török hódoltság idején indult meg. (Csak 1641–1646 között 10.000 család költözött be a Havasalföldről.)

A török után

A Duna-Tisza köze 168687-ben szabadult fel, de átmeneti nyugalmat csak Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelme és a karlócai béke (1699.) hozott. A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság 1716-ig maradt török uralom alatt, amit több mai településnév pl. Törökkanizsa és Törökbecse is tükröz.

A tisza-marosi és a dunai szerb határőrvidék megszervezése két ütemben, 16861688, valamint 17001702 között történt.

A Balkán nagy részét felszabadító keresztény seregekhez csatlakozó szerbek – mintegy 35 ezer család – Arsenije Čarnojević ipeki pátriárka vezetésével a török ellentámadás elől menekülve az elnéptelenedett és elvadult dél-magyarországi és szlavóniai területeken telepedtek le. I. Lipót szabadságlevelei (1690., 1691.) közösségi jogokat, egyházi-oktatási autonómiát biztosított számukra, kivonva őket a földesúri, megyei és katolikus egyházi fennhatóság alól.

A Péterváradi erőd, korának legfejlettebb erőssége

A Bécsből igazgatott Határőrvidéken (Vojna Krajina, Militärgrenze) nemcsak a Száva mentén húzódó osztrák-török határ védelmét látták el, hanem felhasználhatók voltak a magyar szabadságküzdelmek ellen is. Rákóczi seregei ellen 1703 és 1711 között 30 ezer fegyverest tudtak mozgósítani. A kölcsönösen kegyetlen hadjáratok és a pestis pusztításai nyomán a Duna-Tisza köze a Szeged–SzabadkaZombor vonaltól délre ismét elnéptelenedett.

Az egész terület udvari kamarai kincstári birtok lett, ahová sem a magyar földbirtokosok, sem jobbágyaik nem térhettek vissza. Az udvari haditanács utasítása értelmében a szerb parasztok előnyben részesültek a más nemzetiségűekkel szemben. 1716-ban Temesvár székhellyel Bécsből igazgatott koronatartományt, s azon belül határőrvidékeket hoztak létre, ahonnan kitiltották a magyarokat és a zsidókat.

A Temesvári Bánságban – a későbbi Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyékben – a török kiűzése után 25 ezer, többségében szerb és román, az északi és keleti, Erdéllyel határos széleken kevés magyar túlélő maradt. Az 173639-es és 178790-es szerencsétlen török háborúk nemcsak területveszteséggel, hanem óriási ember- és anyagi veszteséggel is jártak, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú és szervezett újratelepítés során elsősorban katolikus németeket toboroztak. 1741-től felszámolták a tisza-marosi és dunai határőrvidéket. Kompenzációként szabad királyi városi rangot kapott, illetve vásárolhatott magának a délszláv többségű Zombor, Újvidék és Szabadka; létrehozták a kiváltságos kikindai szerb kerületet; és a tisztek magyar nemességet kaptak. A türelmi rendelet utáni időszakban protestáns – többségében református – magyarok, németek és szlovákok is letelepedhettek e vidéken. Ennek köszönhetően újra magyarok népesítették be a Tisza-mentét.

1789-től a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlődés, a közlekedési hálózat kiépülése, az egymásnak feszülő nemzeti újjászületési és reformmozgalmak ellenére is a rendezett nemzetiségi viszonyok, az oktatás-közművelődés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódás egészében véve pozitív időszaka volt. Újvidéken felváltva választottak szerb és német polgármestert. 1864-ben odaköltözött a ma is ott működő Matica Srpska; és az ottani és a karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban — méltán nevezték hát Újvidéket a „szerb Athén”-nek.

A 19. század – a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság

██ Szerb Vajdaság és Temesi Bánság

Ezt a folyamatot törték meg az 184849-es évek eseményei, amelyek során a Bácska-Bánsági országrész szenvedte el a legnagyobb ember- és anyagi veszteséget, mivel a bécsi kormányzatnak sikerült a szerb határőröket a pesti kormány és a magyarok ellen fordítani. Több ezer fős felfegyverzett, ágyúkkal is rendelkező haderő gyűlt össze, amely terrorizálta, sőt felégette a kormányhoz hű magyar, német és román településeket, elégették az 1840 óta magyarul vezetett iratokat, anyakönyveket. A kegyetlenkedéseket (újvidéki, kikindai gyilkosságok, emberfej-gúlák Bácsföldváron, rablógyilkosságok, fosztogatások Zomborban) a több mint 2.000 szerbiai önkéntes (szervianus) követte el; ezek hírére érthető, hogy 10 ezer bácskai magyar, bunyevác és német állt be önként a nemzetőrségbe.

A Vajdaság kikiáltása Karlócán

A szerb követelések nagy részét (szabad nyelvhasználat helyi és megyei szinten, nemzetként való elismerés) 1848 novemberében a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth már hajlandó lett volna teljesíteni, de az 1790 óta igényelt területi autonómiát, a Horvátország-Szlavóniával szövetséges Vajdaságot nem. A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú magyar alakulatok visszavonultak, sorsára hagyva Zentát és Zombort, így 1849. február elejétől – Pétervárad és Szabadka kivételével – 2-3 hónapig szerb-osztrák fennhatóság alatt állt az egész későbbi Vajdaság. Az 1849-ben megalapított és 1860-ig fennálló Szerb Vajdaság és Temesi Bánságban a szerbek kisebbségben voltak a románok és később a németek mellet is; a hivatalos nyelv a német és az illír volt – a gyakorlatban a német.

A 19. század második fele

Újvidék a XIX. században

Az 1867-tel kezdődő fél évszázad egész Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska az ország és az egész Osztrák-Magyar Monarchia dúsan termő éléskamrájává. Bár alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt, gazdag falvai, modern városai, sűrű vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem Bácskában a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el.

A nagy vízlecsapolások, ármentesítés, csatorna- és töltésépítés hatására nőtt a termőterület, fejlődött a folyami közlekedés. A városok ekkor váltak a szó európai értelmében vett városokká: ekkor épült ki kővel borított út-, víz-, gáz- és csatornahálózatuk, gáz- majd villanyvilágításuk, a városi villamosvasút Szabadkán és Újvidéken. Impozáns középületek emelkedtek a kor divatos eklektikus, népi szecessziós stílusában.

Már ekkor megindultak azonban a ma tetőző kedvezőtlen demográfiai tendenciák a magyarlakta körzetekben, a születésszám csökkenése, a népesség elöregedése, európai „rekord” az öngyilkosságban. Mindezek ellenére nőtt a magyarok részaránya, mivel természetes szaporodásuk meghaladta a nem magyarokét, s a kivándorlók többsége sem magyar, hanem német, szlovák, ruszin, horvát volt. Ugyanakkor erős elmagyarosodás folyt a németek, bunyevácok-sokácok, zsidók körében, amit az azonos vallás is elősegített, míg a többi etnikumot, így a szerbet ez alig érintette.

Szerémségben nőtt a magyarság száma. Tömeges bevándorlása a határőrvidék kései, 1868-as feloszlatása után indult meg, ugyanis az előjogaikat elvesztett szerb határőrök, birtokaikat eladva igyekeztek Szerbiába költözni. Így a jó minőségű szerémségi termőföldeket igen olcsón adták el. Ennek a folyamatnak köszönhetően keletkeztek a Száva mentén a ma is meglévő zöldségtermesztő falvak: Herkóca, Nyékinca, Platics, Vogány.
A Fruška Gora déli oldalán, a filoxéra kipusztította szőlők helyén lévő egyházi birtokokat kisebb parcellákra bontva adták el a hegyvidék kolostorai. Így gyarapodhatott Satrinca és Maradék határa.

A gyarapodó magyarság harmadik vonulatát a nagybirtokokra érkező cselédség adta, később pedig a tőkét gyűjtött cselédség a magyar falvakat erősítette a lassú beköltözéssel. A Szerémség déli peremvidékére zalai, somogyi, baranyai, vagyis dunántúli magyarság érkezett. A vidék északi részére a Bácskából, Topolyáról, Kishegyesről, Temerinből, Moholról, Kúláról, Cservenkáról, Bácsföldvárról, Madarasról, Vaskútról, Bácsalmásról, Kiskunhalasról érkeztek tömegesen, de jöttek Csongrád megyéből és a Dunántúlról is.

I. világháború

A városháza épülete Újvidéken

Az 1918 december 1.-jén megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, és a szerb királyi katonaság erői bevonultak a Vajdaság egész területére. Néhány nappal korábban, 1918 november 25-én és 26-án megtartották a Bánsági, Bácskai és Baranyai szerbek, bunyevácok és más szlávok Nagygyűlését, amely – minden jogalapot nélkülözve – kimondta Vajdaság csatlakozását Szerbiához, megelőzve azt, hogy Vajdaság egyenrangú egységként csatlakozzék az új országhoz. A nagygyűlés 757 részvevője között 578 szerb, 84 bunyevác, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 3 sokác, 2 horvát és 1 magyar volt, ami lényegesen eltért a tartomány nemzetiségi összetételétől, tehát nem is képviselhette annak valós akaratát.
Keleten a Bánságban Róth Ottó kísérletet tett arra, hogy megalakítsa a Bánáti Köztársaságot, ezzel a területet megtartsa Magyarországnak, de a szerb-francia erők rövidesen elfoglalták a területet.

Az így kialakult helyzetet a trianoni békeszerződés szentesítette: Vajdaság Autonóm Tartomány mai területe, amelyek addig Magyarországhoz (azon belül Bács-Bodrog vármegyéhez, Torontál vármegyéhez és Temes vármegyéhez), illetve Horvát-Szlavónországhoz, Magyarország társországához (azon belül Szerém vármegyéhez) tartoztak, hivatalosan is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság fennhatósága alá kerültek.

A Szerb-Horvát-Szlovén királyságban

Az 1910-ben 55,4%-ban, 1921-ben 51,4%-ban magyar és német többségű Vajdaság több szempontból is hátrányos helyzetbe került az új államon belül. Az ipar és a közlekedés fejlesztése megállt, és a nemzeti alapon végrehajtott földreform visszavetette a mezőgazdasági termelést. A határszélivé vált magyar-bunyevác Szabadka (1910-ben az ország harmadik legnagyobb városa) fejlődése megállt, s a királyi diktatúra bevezetése után adóját több mint kétszeresére emelték. Vele szemben fejlesztették a szerb többségű Újvidéket a Duna-Bánság székhelyét. Mindez belső migrációra és kivándorlásra kényszerítette az itt élőket.

A szabadkai városháza, előtte Jovan Nenad szobra

A tartomány népessége 1918 és 1940 között 190 ezer fővel gyarapodott, s ebből 80 ezer volt a „kolonisták”, túlnyomórészt szerbek száma. A „rendezetlen állampolgárságú” nem szlávokat az 1919. február 25-ei minisztertanácsi rendelet kizárta a földigénylők köréből. A létalapjuktól megfosztott magyar béresek, aratómunkások, kisbérlők száma 1921-ben csak a Bácskában megközelítette a 24 ezret – a családtagokkal ez a réteg a magyar népesség több mint 1/4-ét jelentette –; természetes, hogy ezek közül került ki a kivándorlók, a városokba költözők és az ország más vidékein munkát vállalók zöme. A bankoknál és a pénzintézeteknél is végbement a nemzeti szempontok alapján történő „átállítás”: nagy részüket a korábbi, zömmel magyar és német vezetők félreállításával megszüntették vagy szerb bankokba való beolvadásra kényszerítették.

A magyarok társadalmi struktúrája még kedvezőtlenebbé vált: 75%-uk közvetlenül a mezőgazdaságból élt, a nagy- és kisiparban foglalkoztatottak aránya 18-20%, a szellemi és az alkalmazotti kategóriákban még ennél is szerényebb. A többi elcsatolt területhez hasonlóan a Délvidékről is több ezer állami, megyei, községi alkalmazott, tiszt és tisztviselő, értelmiségi menekült át Magyarországra, szellemi vezetőréteg nélkül hagyva a magyarságot. A folyamatos elbocsátások, kiutasítások indoka a megbízhatatlanság és az államnyelv nem kielégítő ismerete volt.

Sándor király 1929. január 6-án az 1921-es alkotmány hatályon kívül helyezésével szerb királyi diktatúrát vezetett be. Az országot 9 bánságra (banovina) és a fővárosra osztotta. Az 1,6 millió lakosú Vajdaság a 2,1 milliós Duna-Bánság része lett, amelyhez hozzácsatolták a Szerémséget és Észak-Kelet-Szerbiát, félmillió szerb és néhány tízezer horvát, német és szlovák lakossal. Ezáltal a korábban többséget alkotó magyarok és németek aránya nagymértékben visszaesett.

A Tarcal-hegység Beocsinnál

Anyanyelvű oktatás csak az elemi iskola alsó 4, illetve 6 osztályában folyt; Szabadkán működött az egyetlen magyar tannyelvű gimnázium; a felsőoktatás nyelve még a teológiai akadémiákon is az államnyelv volt. A félmilliós magyarságnak csupán egy ezreléke szerzett diplomát a két háború közötti időszakban: hiányzott a magyar tanár, lelkész, orvos, állatorvos, gazdasági és mezőgazdasági szakember.
A katolikus és protestáns egyházak sokat tettek a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának fenntartásáért, de a közművelődés terén aktív lelkészeket zaklatták, bebörtönözték, kiutasították. A szabadkai püspök (1927-től) a horvát nyelv használatát helyezte előtérbe, és a magyar egyházközségekbe is Zágráb felé orientálódó, bunyevác lelkészeket nevezett ki. Az ügyvédek, orvosok, földbirtokosok által szervezett és vezetett Jugoszláviai Magyar Párt csak 1922-ben alakulhatott meg. Többször betiltották, vezetőit, aktivistáit üldözték, megfélemlítették. Várady Imre, Deák Leó, Prokopy Imre a belgrádi szkupstinában és a népszövetség fórumain, például Genfben adtak hangot a kisebbségi sérelmeknek és próbáltak védelmet szerezni.

II. világháború

1941 áprilisában a német, olasz és bolgár támadás hatására a királyi Jugoszlávia szétesett és kapitulált. A független horvát állam megalakulása után megindultak a magyar csapatok is, és visszafoglalták a Bácskát, Dél-Baranyát, a horvátok lakta Muraközt és a szlovének lakta Muravidéket, a Bánság viszont német kézre került.

A Szovjetunió megtámadása után kirobbant – moszkvai utasításra – a szervezett partizánharc. 1941 júliusa és októbere között 35 szabotázsakcióra került sor Bácskában. Egyetlen szervezett partizánosztag működött, az 58 fős Titel-környéki, sajkási. 1941 decemberétől több csendőrt, határőrt és katonát lelőttek, így a zsablyai csendőrparancsnokot is. Az azt követő tömeges razziákban és kivégzéseknek 3 300 áldozata volt, közülük 2 500 szerb (Hideg napok).

A három és fél éves magyar uralom elsősorban oktatási-művelődési téren hozott jótékony változást az ottani magyarok számára.

1944-ben a szerb partizánalakulatok a Vörös Hadsereg segítségével újra elfoglalják e területeket, ami ezúttal a német, magyar és horvát polgári lakosság vérontásához vezetett, de több zsinagógát is leromboltak (például: Óbecsén). A német lakosságot kitelepítették, a magyar lakosság egy része Magyarországra menekült. A magyar etnikum II. világháborús vérvesztesége megközelíti a 50 ezer főt; a magyar nyelvű zsidóságé a 16 ezret.
1944. október 18-án kezdődött meg a németek és a magyarok táborokba gyűjtése. Hivatalos kimutatás szerint a 41 vajdasági munkatáborba 140 ezer németet és több ezer magyart kényszerítettek; közülük igen sokakkal betegség és az éhezés végzett. A magyarság lelkiállapotát hasonlóképpen súlyosan terhelték az ellene 194445-ben elkövetett megtorló intézkedések, amelyek során Matuska Márton és Mészáros Sándor vizsgálatai és levéltári kutatásai alapján állíthatjuk, hogy minden ítélkezés nélkül 20 ezer magyart végeztek ki.

A csúrogi áldozatoknak állított kereszt, melyet minden évben ledöntenek
19441945 telén a szerb kommunista pártvezetés utasítására tömeges kivégzéseket, etnikai népirtást folytattak a megmaradt magyar, német, zsidó lakosság között. A meggyilkoltak száma pontosan nem ismert, de 35 000-50 000 között becsülik. – Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát teljesen kiírtották.

Az áldozatok között százával gyilkolták le a katolikus és protestáns papokat és világi vezetőket a fasisztákkal való együttműködés – alaptalan – vádjával. A megtorlás, a megfélemlítés és a vezetőktől való megfosztás hármas céljával történő népirtás mellett a magyarság sorsát is megpecsételte a hozzá hasonló vallású és kultúrájú németek eltűnése. A 600 ezres jugoszláviai németségből több mint negyedmillióan pusztultak el a frontokon, a koncentrációs táborokban és az 194445-ös bosszúhadjáratban. A mintegy 330 ezer túlélő Németország nyugati felén talált új hazát.

Meg kell említeni, hogy igen nagy számú magyar vett részt az antifasiszta harcban (a Petőfi brigádban és a vajdasági hadtestekben). Azt sem lehet eltitkolni, hogy a két háború között a magyarság rendkívül aktív szakszervezeti életet élt, és erős baloldali kötődése volt, viszont polgári és nemzeti hagyományainak még az említése is tiltott volt.

A világháború után

A bácsújlaki templom (valamikor német többségű település)

A Vajdaság a Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács 1943-as jajcei határozatnak megfelelően autonóm tartományi státust kapott Szerbián belül. A partizán tevékenységet összefogó Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács az országot szövetségi államok és tartományok rendszerében szervezte újjá. 1944 és 1948 között 40 ezer déli telepes család (likaiak, bosnyákok, crnagorácok) 200 ezer tagja között 385 ezer hektár földet osztottak szét a Vajdaságban és Szlavóniában. Ennek 1/10-ét kapta 18 ezer magyar földnélküli. A németeket leszámítva nem került sor nagyarányú kitelepítésekre, lakosságcserére. Ennek ellenére mintegy 30 ezren – főként a magyar hadseregben szolgáltak és családtagjaik, valamint a II. világháború idején betelepített bukovinai székelyek – kerültek át Magyarországra. A beáramlás délről folytatódott: még 1953 és 1971 között is több mint félmillióan költöztek be a Vajdaságba, s ez a folyamat – a Koszovóból kiköltözőkkel – a mai napig tart, aminek következtében a magyarság egyre reménytelenebb kisebbségbe szorul, a tartományon belüli egykori 1/3-os aránya mára 1/6 alá süllyedt.

Az 1974-es alkotmány ugyan ellentmondásosan jelölte ki a két tartomány helyét, valójában azonban a Vajdaság és Koszovó csaknem másfél évtizeden keresztül köztársasági jogállást élvezett. A „de-etatizálás”-sal és az önigazgatás kiépítésével már az 1951-es években megkezdődött a köztársasági, tartományi és községi hatalmi központok kialakulása – ezt a folyamatot csak kodifikálta az 1974-es alkotmány.

A Báni palota (a tartományi parlament épülete) Újvidéken

A vajdasági nemzetiségeknek Kelet-Közép-Európában egyedülálló művelődési és tájékoztatási intézményrendszerét hozták létre. A ’60-as és ’70-es években a Magyar Szó című újvidéki napilapot tartották a legjobb magyar nyelvű lapnak a világon, kitűnő hír- és kulturális műsorokkal jelentkezett az újvidéki rádió és televízió; a Híd, az Új Symposion és a Létünk a legszínvonalasabb magyar folyóiratok közé tartoztak; a Forum hosszú időn át a legeredményesebb határain túli magyar kiadóként működött.

A Čanadanović-Doronjski-Krunić-Major-féle vajdasági vezetés kiállt ugyan a helyi, elsősorban gazdasági érdekek védelmében, de keménykezű elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdő értelmiségiek és nemzetiségiek (magyarok, sőt a horvátnak tekintett bunyevácok) ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó ún. vertikális szervezeteik megalakítását, nehezítve anyanemzeteikkel fenntartott kapcsolataikat; megfélemlítésül koncepciós pereket is kreált (az Új Symposion betiltása (1971,), Vicei Károly elítélése (1975,), a Nyelvművelő Egyesület szétzilálása és rendőri megfigyelése, a kanizsai tanárok elüldözése, a Sziveri vezette Új Symposion újbóli szétverése (1982.)). Az egyházakra nehezedő – a Szovjetunióhoz hasonló, sőt esetenként azt meghaladó méreteket öltő – nyomás itt volt a legnagyobb. A hitoktatást felszámolták, az egyházi közszereplést vállaló pedagógusokat elbocsátották, a lelkészek társadalmi tevékenységét, s különösen az ifjúság körében végzett munkát minden eszközzel megakadályozták. A vallásukat gyakorlók nem szerezhettek magasabb képesítést és a társadalom perifériájára szorultak.

In memoriam 1944–1945. Törött szárnyú turul a délvidéki vérengzések áldozatainak emlékére

1948 után a szovjet támadásra való felkészítés állandósított fenyegetettség-pszichózisa mellett a legveszedelmesebbnek tartott magyar nacionalizmus ellen küzdöttek minden eszközzel. Megpróbáltak kialakítani egy a budapestivel szembefordítható, jugoszláviai-vajdasági magyar nemzetiség-tudatot. A Vajdaság saját, mindenekelőtt a lakosság 1/4-ét kitevő nemzetiségi polgárai kárára képezett ki egyetemein és főiskoláin egy nagy létszámú, idegen mentalitású értelmiségi és vezető réteget, amely nem tért vissza az elmaradott déli területekre, hanem ott szerezve állást magának, rontotta a vajdaságiak – elsősorban a nemzetiségi fiatalok – elhelyezkedési esélyeit, és magához ragadta a vezető posztokat. Ezt az autonómista vezetést söpörte el 1988. október 6-án a „joghurt-forradalom”, egy Belgrádból szervezett „spontán” tömegtüntetés, amelyhez a tömegeket az autóbuszokkal, vonatokkal odaszállított főként déli telepesek és leszármazottaik, felsőbb utasításra kivezényelt iskolások és munkások adták, akik természetesen arra a napra is megkapták fizetésüket. A kedélyes tüntetők között szendvicseket, üdítőt és joghurtot osztogattak – innen az elnevezés is.

A Vajdaság közigazgatási felosztása

1990. augusztus 8-án a jugoszláv szövetségi parlament alkotmánymódosítása lehetővé tette az országban a többpártrendszert, így a magyar önszerveződést is. A várt kiteljesedés helyett azonban az 1986-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memorandumában meghirdetett, majd 1989-ben a koszovói és a belgrádi nagygyűlésen Milošević által megerősített „Nagy-Szerbia” létrehozásáért vívott harc vette kezdetét, amely a JSZSZK szétesésével, szankciókkal, a NATO bombázásával és Milošević bukásával ért véget. Az 1991-es délszláv háborúkban, sok magyar, illetve horvát lakost hívtak be katonának, s állították be őket – legtöbbször fegyvertelenül, „ágyútölteléknek”. A belháború következményeként Szerbia területén 1996-ban több mint 600 ezer szerb menekült tartózkodott és várt végleges letelepítésre. Ebből 500 ezer szerb menekült Vajdaság területére került, és itt várja a végleges letelepedését. Várható, hogy újabb menekültek érkeznek Koszovóról és Közép-Szerbiából. A magyar nemzetiségű polgárok házát, földjét és munkahelyét ígérték nekik. Az állam minden bizonnyal 300-350 ezer főt végleg le szándékozik telepíteni Vajdaságban.

A tartomány statútúmua

Az 1992-es, már Kis-Jugoszláv alkotmány sem szavatolt elegendő önállóságot a Vajdaságnak. Az autonómia fokozatos visszanyerésére napjainkban kerül sor. Ennek egy nagyon várt előhírnöke a 2002-ben meghozott „Omnibusz-törvény”, amely jelentős jogokat juttat vissza a Vajdaság számára.
2008 szeptemberében a tartományi képviselőház megszavazta a tartomány új statútumát, majd a Szerb Parlament is jóváhagyta azt 2009 november 30.-án. A statútum értelmében:

  • a Vajdaság saját törvényeket hozhat, jelképeket használhat, önállóan köthet megállapodásokat nemzetközi szinten is
  • saját vagyona lehet
  • számarányosan képviselhetik magukat a kisebbségek a vajdasági parlamentben

Címere

A Vajdaság címere

2002 nyarán a Vajdaság Képviselőháza az újból visszanyert autonómia-jogok keretében megalkotta és elfogadta Vajdaság Autonóm Tartomány címerét. Ezt a címert ezek után kötelező érvénnyel meg kell jelentetni a Vajdasági jogkörű okmányokon.

A címer három részre osztott pajzsban tartalmazza a Vajdaság három tájegységének címerét. Bácska és Szerémség címere az egykori Bács-Bodrog és Szerémség vármegyék történelmi címerei. Bánság címereként a szablyát tartó oroszlán szerepel, amely Torontál vármegye címerét tartotta jobbról.

Forrás

Külső hivatkozások

Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök