Magyarkanizsa

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról

Magyarkanizsa (szerbül Кањижа / Kanjiža) Szerbia északi részén, alig 15 km-re a Magyar Köztársaságtól a Tisza jobb partján fekszik 29 m tengerszint feletti magasságban. Határának egyharmada síkság, kétharmada pedig dombos vidék.
Délről Zentával, nyugatról Szabadkával határos, keletről híd köti össze Törökkanizsával. Mivel a település Szerbia legészakibb kiszögellő része, mint közlekedési, mint pedig áruforgalmi szempontból határ menti községnek, a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb gócpontjának, kapujának számít. Folyami átkelőhellyel is rendelkezik, ám a Tisza folyami hajózási lehetőségei csak részben kihasználtak.

Tartalomjegyzék 1 Népessége 2 Nevének eredete 3 Története 3.1 Az első írásos emlékek 3.2 A tatárjárástól a törökvészig 3.3 A török után 3.4 A szabadságharc alatt 3.5 A városiasodás korszaka 3.5.1 19. század vége 3.5.2 20. század eleje 3.6 Az I. és a II. világháború 3.7 Jelenkor 4 Képek 5 Forrás, lábjegyzet

[szerkesztés] Népessége

• 1850-ben 9407
• 1857-ben 11.074
• 1880-ban 13.689
• 1890-ben 15.494
• 1900-ban 16.532 lakosából 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.
• 1961-ben 10.722
• 1971-ben 11.240
• 1981-ben 11.687 lakosa volt, magyar 89,0%, szerb 6,2%, jugoszláv 2,8%
• 1991-ben 11.541 lakosából 10183 magyar, 769 szerb, 326 jugo., 48 horvát, 46 cigány, 30 montenegrói^[1]
• 2002-ben 10.200 lakosából 8.825 magyar, 865 szerb, 99 jugo., 86 cigány, 41 montenegrói, 32 horvát^[1]

[szerkesztés] Nevének eredete

Írásos emlékek először 1093-ban említik Cnesa néven. Később a következő formákban jelent meg: Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Magyarkanizsa, Stara Kanjiža.

A kanizsa név valószínűleg szláv eredetű. A knez, knezsev szavakból vezethető le. Arról nincs adat, hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelye.

Magyarul az elmúlt időszakban a következő formában jelent meg a település neve:

• Kanizsa – a II. világháborút követően évtizedekig hívták így. Az ott élő magyar emberek leginkább ehhez a névhez ragaszkodtak.
• Kanyizsa – az 1990-es években, Slobodan Milošević hatalma alatt a törvény a településneveket illetően a szerb elnevezés fonetikus átírását engedélyezte. Annak ellenére, hogy lényegében egy évtizeden át ez volt a település hivatalos magyar neve, az ott élő magyar emberek természetesen nem tudták elfogadni.
• Kanjiza – Magyarországon nemrégiben ez volt a település hivatalos neve. A magyarországi törvények szerint ugyanis a külföldi településeket az adott ország hivatalos nyelvén kell hívni. A ž betűről az ékezet a magyarországi hivatalos bürokráciában eltűnik. Az ott élő emberek ezt a megadási formát is teljes mértékben elutasítják.
• Kanjiza (Magyarkanizsa) – ma Magyarországon ez a település hivatalos neve. Egy másik törvény lehetővé teszi a település történelmi magyar nevének használatát, mégpedig zárójelben az „ékezettelenített” külföldi elnevezés után.
• Magyarkanizsa – a Magyar Nemzeti Tanács által javasolt, és az illetékes szerbiai szervek által elfogadott törvény szerint jelenleg ez a település hivatalos, államilag elismert magyar elnevezése.

Levéltárban fellelhető névváltozatai:^[2]

• Ó-Kanizsa
• Stara Kanjiža
• Alt-oder Ungar. Kanischa
• Alt-Kanizsa
• Magyar Kanizsa
• Vetus Kanizsa
• Kanizsa

[szerkesztés] Története

A legújabb régészeti leletek tanúsága szerint Kanizsa folyóparti részén (ma: Halász tér) a bronzkorig visszamenőleg találhatók települések nyomai, míg a község területén a legősibb emberi nyomok, Oromhegyesen, a csiszolt kőkorba (neolitikum) vezetnek vissza. Az őskori emberi települések kialakulását a vidék felszíni adottságai, vízbősége magyarázza, valamint az a tény, hogy a Maros torkolata alatt itt volt a Tisza egyik legkorábbról ismert átkelőhelye, réve.

[szerkesztés] Az első írásos emlékek

A Tisza révje mellett a római, majd a népvándorlási korban az átkelést biztosítandó a természeti táj legmagasabb pontján őrhely, majd a Tiszába ömlő Kőrös-patak torkolatánál földvár létesült. A patak a IX. században az akkor itt élő szlávoktól nyert nevet, ami a magyar honfoglalás után az első írott forrásokban Cnesa, illetve Kenesa alakban jelentkezik, és egyike azon szláv helyneveknek, amelyek a Tisza mentén fennmaradtak.
Az okleveles források szerint Kanizsa a magyar honfoglalás után fejedelmi birtok lehetett, amelyet egy 1093-ban keltezett oklevél már a pannonhalmi bencés apátság birtokaként tüntet föl. Az oklevél szerint ezt a „Cnesa patak torkolata” mellett fekvő birtokot egy Miruth nevű halastóval együtt Salamon király adományozta a bencés kolostornak.^[3] Ekkor a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Szávaszentdemeteri Apátság birtoka volt.

Kanizsát Anonymus elbeszélő forrásai is említik. Ebben úgy szerepel mint az a hely, ahol 896-ban a magyarok Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek vezetésével átkeltek a Tiszán, hogy a Maros-Tisza-Duna közötti vidéket birtokukba vegyék, Glád bolgár fejedelemtől elhódítsák. Ez a forrás azt bizonyítja, hogy Kanizsa a XIII. század elején már ismert tiszai átkelőhely volt.

[szerkesztés] A tatárjárástól a törökvészig

A tatárjárás előtt az 1240. évi összeírás a településnek 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt. Foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek.

A tatár betörés idején a Tisza mellékét dúló hódítók Kanizsát is elpusztíthatták, mert majd száz évig nem említik a történelmi források; de 1335-ben ismét megjelenik, mint Villa Canysa, azaz Kanizsa falu.^[4]
Az akkor szomszédos és a történelem viharait a mai napig túlélt települések közül a XII. század végén jelentkezik a forrásokban Adorján (1198.), majd a XIII. században Martonos (1237.), a XIV. század elején (1502.) pedig Horgos. Ezek a gazdag földműves, halász és állattartó települések 1526-ban a török dúlás áldozatai lettek.

A török hódoltság elején a megmaradt magyarok Martonosra és Szentpéterre^[5] húzódtak, míg 1553. után az elnéptelenedett falvakba – így Kanizsára is – a török délszláv lakosokat telepített.
A XVII. század gyakori magyar-török háborúi azonban ezt a gyér lakosságot is szerteszórták, állandó vándorlásra, földön futásra kényszerítették.

[szerkesztés] A török után

XVII. század második felében Kanizsát teljesen elhagyta a szerb lakosság is, csak a régi földvár pusztuló sáncai emelkedtek még ki az elvaduló természeti tájból. De ekkor már a török hatalom is leáldozóban volt, s rövidesen megkezdődött e területekről való kivonulása.
A keresztény szövetség a Habsburgok vezetésével 1686-ban felszabadította Magyarország nagy részét, így október 20-án a mai Kanizsa község területét is.^[6] A török elleni felszabadító háború idején a magyarok elhagyták az utolsó települést, Martonost is. A bécsi haditanács a katonai szükséghelyzettől függően előbb Martonos (1687.), majd a karlócai béke megkötése (1699.) után Kanizsa elhagyott helységeket az ide bevándorolt szerbekkel telepíti be, akiket katonai határszolgálatra alkalmaz.
A lovas és gyalogos egységekbe szervezett határőri szolgálatot végző katonák felújították a kanizsai és a martonosi sáncot, amelyet a bécsi haditanács 1700-ban betagosított a Tisza menti határőrvidék szervezetébe. Az ismét betelepített kanizsai sánc, amelyet a török időkben Földvárnak neveztek (Feudvar, 1560.) ekkor kapja az Ókanizsa (Vetus-, Alt-, Stara) nevet.

A XVIII. század elején a törököt a Tisza bal (bánsági) oldaláról is kiűzték, így megszűnt az határnak lenni, ezért a Tiszán inneni határőrvidéket 1741-ben feloszlatták, majd 1751-ben „polgárosították”. A határőrök egy része elvándorolt, hogy továbbra is kiváltságait megtarthassa, kisebb része maradt: a határőrök ekkor telket, a tisztjeik nemesi címet kaptak; kollektív jogaik védelmére Tiszán inneni kiváltságos koronakerületet hoztak létre, amelybe Martonos és Kanizsa is beletartozott. Maga a Kerület azonban Bács-Bodrog vármegye része lett, Ókanizsa pedig mezővárosi rangot és révjogot kapott.

Az elvándorolt szerb határőrök pótlására a Magyar Kamara az északibb megyékből magyarokat telepít vissza a Tisza melletti helységekbe, így 1753-ban Kanizsára, 1771-ben Martonosra, majd a földesúr Kárász Miklós 1772-ben Horgosra is. A magyar betelepülők jogállását 1774-ben kiegyenlítik a szerbekével; ez időtől fogva Ókanizsa a lakossága túlnyomó többsége miatt Magyarkanizsa néven is ismeretes (míg a Tiszán szomszédos Rév-, majd Kiskanizsa 1699 után kapja a „Török” jelzőt, amelyet a magyar helynévhasználat 1718. után is, mind a mai napig megtartott). A kanizsai sánchoz 1700-ban csatolt Adorján pusztát is a XVII. század második felében kanizsai szállásbirtokosok, majd dohánykertész-zsellérek kezdik hasznosítani; ez utóbbiak a Tisza mellett a középkori települést is felújítják.

A XIX. század első felében a Tisza menti kiváltságos koronakerület részeként Kanizsa gyorsabban fejlődött a szomszédos Martonosnál, de lemaradt a délről szomszédos Zenta mögött. Észak felől a mocsaras Kőrös-patak szeszélyes medre, délről viszont a hatalmas rét (az egykori Miruth-tó) szorította be a Tisza szögletébe; a határa a település nyugati oldalán szikes, szántója kevés. A valójában földművelésre, belterjesebb gazdálkodásra alkalmas terület a településtől jó 12-15 kilométerre, az ún. „Orompartok” szegélyénél kezdődött. A térföldrajzi viszonyok sajátosságai miatt a város határában ugyan nagy kiterjedésű tanyavilág jött létre módos gazdabirtokosokkal, de azok nem vettek részt olyan tevékenyen a mezőváros életében. Viszont Kanizsát tiszai révje, a Szabadka-Temesvár postaút áthaladása forgalmassá tette.
Kanizsára korán települt a céhes ipar (az első céhszervezet 1777-ben alakult), jelentős volt a malomipara^[7] és forgalmas a csütörtöki hetipiac (1751-ben nyerte, ma is csütörtök a hetipiac egyik, vasárnap a másik napja).

[szerkesztés] A szabadságharc alatt

Kanizsa fejlődésében a XIX. század közepén törés állt be: a magyar polgári forradalom idején a szociális és nemzeti ellentétek véres hadviselésbe torkollottak, amelyek során a kanizsaiak részt vettek Szenttamás első sikertelen ostromában, majd onnan hazatérve a szerbeket vádolva a sikertelenségért, lefegyverezték a kanizsai nemzetőrség szerb tagjait, és ekkor több szerb lakos lincselés áldozata lett.
A következő 1849. év elején a szerbek, a szerbiai önkéntesek támogatásával felnyomultak a Tisza mentén, és február elején Kanizsáról és Martonosról kiszorították a honvédséget. A magyar lakosság a megtorlástól tartva tömegesen Horgosra és Szegedre menekült.
Márciusban fordult a hadi helyzet, most a császárpárti szerb csapatokat szorították ki a honvédek és a nemzetőrök Martonosról és Kanizsáról, és a szerb lakosság menekült a Tiszán át Bánátba: a város visszafoglalásában a horgosi nemzetőrök és Perczel tábornok szabadkai egységei is részt vettek. Ekkor a már feldúlt és kirabolt várost felgyújtották.

Kanizsa a forradalom idején rendezett tanácsot és címert kapott: eddigi ovális pecsétcímerében a szerb határőrt magyar huszárral cserélték fel, a címert csücskös talpúra változtatták, és elhagyták róla a Habsburg kétfejű sast, helyette közönséges címerkoronát alkalmaztak.
A forradalom bukása azonban ezeket a változásokat elsodorta: 1849. augusztus 5-én a várost elfoglalták a császári seregek, és egy súlyos csatát vívva átkeltek a Tiszán, visszaszorítva Guyon tábornok fáradt magyar csapatait. A szabadságharc végén Kanizsa 1311 házából mindössze 105 maradt: az emberi veszteségeket viszont nem jegyezték fel sem az egyik, sem a másik oldalon.

[szerkesztés] A városiasodás korszaka

A szabadságharc megteremtette a polgári egyenjogúság és a gazdasági korszakváltás alapjait: a koronakerület megszűnt, a jobbágyok földművesgazdák lettek és Kanizsa is fokozatosan visszanyerte kisvárosi arculatát. Határában Adorján mellett – az Orompartok peremén – 1850-ben új település alakult: Kishegyes, a későbbi névrendezés (1904.) után Oromhegyes névvel. Tőle délnyugatra a párhuzamos dűlők során szétszórtan a kanizsai (oromi) tanyák.

A kiegyezés (1867.) után a fejlődés felgyorsul: a nyolcvanas évek végére Kanizsának kétszer annyi háza van, mint amennyi 1848-ban volt, és immár vasút kötötte össze a szomszédos Zentával és Szegeden keresztül az ország és világ távolabbi vidékeivel. A község saját erejéből befejezte a tiszai védtöltés építését (1856.), lecsapolta és ármentesítette a Nagyrétet, majd a volt koronakerületi társközségekkel együtt 1870-ben az államtól megváltotta a községhez tartozó közlegelőket. Ezeket azonban nem osztotta fel a birtokosok között, hanem megtartotta a község kezelésében, jövedelmükből pénzelve a növekvő közköltségeket.

Közben maga a település is fejlődött az egyetlen lehető – nyugati – irányba a Kőrös-ér jobb oldalán és a Nagyrét mellett, a „Tópart”-on, az egykori Gyékény-tó mellett, követve a természeti táj legmagasabb pontjainak vonalát. Így alakult ki a város négy kerülete, amelyeket a kezdeti időkben, a XIX. század közepén még „tizedeknek” neveztek: a Kőrös-tized, a Tópart-tized, a Piac-tér^[8] és a Part, az egykori kanizsai sánc helyén.
A Kőrösoldal és a Tópart között kezdetben szőlők és kertek voltak, 1850-ben itt 60 ház épült, majd számuk az elkövetkező 35 év alatt megháromszorozódott. Ez lett Kanizsa ötödik kerülete, az „Újváros” – bár neve a közemlékezetből a leghamarabb kapott ki.

A Kőrös elszélesedő, mocsaras torkolata sokáig gátolta a település északi irányú fejlődését: rajta túl szőlők terültek el. A Kőrös torkolatát szelte át a Martonosra vezető út, ezért itt a hatvanas években töltés és híd készült. Ennek déli oldalán állt az 1866-ban emelt Szent János-szobor. A hetvenes években a martonosi út Kőrösön túli részén is megkezdődött a telkek felosztása és beépítése, a közök kialakítása; ez lett a város hatodik kerülete, a „Falu”. Itt alakították ki 1872-ben a város tiszai hajóállomását.

[szerkesztés] 19. század vége

A XIX. század végén Szeged és Zenta között Kanizsa került a fejlődés élvonalába: lakosainak száma lassan, de ingadozások nélkül növekedett, gazdasága a helyi természeti feltételekre alapozva fejlődött. Lakosainak száma 1850-ben 9407, 1857-ben 11.074, 1880-ban 13.689, 1890-ben 15.494 és 1900-ban 16.532, ebből 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.
A századfordulón a község határa 35.819 katasztrális hold, ebből 20.615 hold a szántó, 9.289 hold a közlegelő. A község a közlegelőt egy birtokíven kezelte, azaz a közbirtok 15.266 holdat tett ki, beleértve a réti nádasokat, a tavakat, a kopárokat, az utakat és az egyéb terméktelen területeket.

1904-ben a község felveszi az 1774. óta használt és 1848-ban törvényesített Magyarkanizsa nevet, amelyet 1908-ban a rendezett tanács elnyerésekor is megtart és 1920-ig használ. A várossá alakulás évében (1908.) címert kap: csücskös pajzsban zöld mezőben álló, jobb kezében felemelt kardot, bal kezében a mezőre támasztott csoroszlyát tartó magyar huszárt ábrázoló címerképet, a pajzs felett címerkoronával.

[szerkesztés] 20. század eleje

A XX. század elején a város gazdasági életére a viszonylag fejlett feldolgozó kisipar, néhány manufaktúra és a gépesített színvonalra emelkedő malom- és építőanyag gyártó-ipar volt jellemző. A kisiparosok 1886-ban testületbe tömörültek, létszámuk 210-300 fő között mozgott a XX. század közepéig. A malomipart a XVIII. századtól a vízi- a szél- és a szárazmalmok képviselték, volt idő, amikor a Tiszán harmincnál is több vízimalom őrölt a XIX. század elején. A vízi- és szárazmalmokat a XIX. században a gőz- és motormalmok váltották fel, amelyek tőkés vállalkozók tulajdonában voltak.
A gépesített téglagyártás 1903-ban vette kezdetét, amikor az egyik rátermett kanizsai vállalkozó – Grünfeld Hermann – megalapította az első kanizsai gőztégla- és cserépgyár részvénytársaságot. Ezzel vette kezdetét a máig is legjelentősebb ipari-gazdasági tevékenység: az építőanyag-gyártás.

A kereskedelemben Kanizsa csupán mint kisebb régió központja kapott szerepet: vonzáskörébe Martonos, a tanyavidék és a Tiszán túli Törökkanizsa tartozott. A kereskedelmi ágazatok közül viszonylagosan fejlett volt a gabona- és az állatkereskedelem.
Törökkanizsa különösen 1886 után kapcsolódott be a kanizsai áruforgalmi körzetbe, miután a kanizsaiak a Szegedtől megvásárolt hajóhidat felállították. Az áruforgalom a községek országos vásárain és a hetipiacokon fokozatosan nőtt, majd az iparosok műhelyei mellett a századvégen a három községben gyarmatáru-, fa-, textil- és fémáru-boltok és vegyeskereskedések is nyíltak.

A gazdasági fejlődést a hitelintézetek is segítették. Az első ilyen vállalkozás az Ó- és Törökkanizsai Takarékpénztár volt, amely 1869-ben alakult. Ezt követte 1884-ben az Ókanizsai Önsegélyező Szövetkezet. A hitellehetőségek azonban igen szűkek voltak, a mezőgazdaságban a gépesítés a cséplésre korlátozódott, a feldolgozóipart néhány kisebb malom képviselte.
A tégla- és cserépgyártás, a Maroson leúsztatott fenyőfára alapozott fűrésztelep is csak a nyári időszakban kívánt több munkáskezet. Az agrárnépesség többletét az ipar nem volt képes lekötni: egy részük vidéki földmunkákon tengődött, mások a századfordulón kivándoroltak az Újvilágba, Észak- és Dél-Amerikába.

A város társadalmi életében a XIX. század második felében a földbirtokos gazdák, a kis létszámú értelmiség és a tehetős vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Képviselőik a községi képviselő-testületbe a virilitás jogán^[9] kerültek be, de az országos politikai pártok helyi szervezeteiben és a helyi társadalmi egyesületekben is döntő befolyásuk volt.
A földbirtokos nagygazdák a Gazdakörbe tömörültek, az értelmiségiek a Kaszinóba jártak, az iparosok az Ipartestületbe. A társadalmi rétegeződés nemzeti, faji és vallási alapon színes mozaikot eredményezett: felekezeti iskolákat, nemzeti olvasóegyleteket, szakszervezeteket, legényegyleteket, leánykiházasító társulatokat és tűzoltó testületeket. Az első színjátszó társaság 1845-ben alakult, az önkéntes tűzoltó testület 1889-ben, a helyi földmunkás szakszervezeti csoport pedig 1897-ben. A század végén indultak az első helyi lapok, a tehetősebbeknek 1895-ben a Népkertben felépül a Vigadó, a nincsteleneknek 1900-ban a Szegényház.

A XX. század elején Kanizsa ismét megszerezte a rendezett tanácsú város jogállását. Ekkor építették a ma is az előjáróság székhelyéül használt városházát (1911.) és a Szent Pál templomot (1912.). A város határában gyógyvizet találnak és rövidesen a Népkertben felépült (1913.) a ma már gyógy- és rekreációs központtá fejlesztett fürdő. Tóth József nagybirtokos birtokán templomot épít, és köré falut telepít (1905.), amelyet róla Tóthfalu-nak neveznek el.
A lendületes városiasodás a világháború miatt elakad, a város félezer embert veszít, és a trianoni békével országot vált: Jugoszláviába kerül.

[szerkesztés] Az I. és a II. világháború

Az új államban Kanizsa (1920-tól Stara Kanjiža) határszéli fekvése és nemzetidegen lakossága leállította a település eddig sem gyors gazdasági fejlődését. A jugoszláv földreform- és telepítéspolitika nemzeti érdekeinek megfelelően a fel nem tört közlegelőkre szláv lakosságot telepített. Likai telepeseknek Kanizsa határában zárt településeket hoztak létre Velebit (1941: 924 lakos) és Vojvoda Zimonjić (1948: 472 lakos) néven. Kellő termelőeszközök és tapasztalatok nélkül a hegyvidéki telepesek nehezen akklimatizálódtak, ugyanakkor a helyi földmunkásság nem részesült az agárreformmal kiosztott telkekből.

A második világháború idején a bécsi döntés alapján a Magyar Királysághoz visszacsatolt Kanizsa környékéről a szláv telepeseket internálták, településeikbe bukovinai székelyeket hoztak. Ezeket három év múlva a visszatért délszláv rendszer telepítette ki.

Kanizsát 1944. október 8-án „szabadították” fel a szovjetek, és azonnal megalakult a kizárólag szerb nemzetiségiekből álló első helyi Népfelszabadító Bizottság. Az embereket rögtönzött listák alapján október végén és november elején kezdték összegyűjteni. A kivégzések több időpontban történtek.

„

Állítólag három kivégzési hullám volt, a harmadik 1944. november 22-re esett, akkor 22 emberrel végeztek, és a hóhérok jó tréfának tartották, hogy valamilyen pravoszláv ünnepet tartva a kivégzettek számát ehhez a dátumhoz igazították.[10]

”

A letartóztatottak egyik részét a városháza pincéjébe vitték, ahol kínozták és verték őket, legtöbbjüket agyonverték. A tetemeket éjjelente szekéren vitték a Szigetre, ahol napokig temetetlenül hevertek mésszel leöntve. Később néhány helybéli lakost kényszerítettek a tömegsírok megásására, akik közül sokan szintén áldozattá váltak, nehogy a „temetés” részletei napvilágra kerüljenek.
Az áldozatok másik csoportját a Tiszához hajtották, akik egyik részét a vízbe lőtték, míg a másik részét a Tisza és a töltés közötti szakaszon lőtték le és földelték el. Itt két tömegsír található. A kanizsai áldozatok száma 300-ra tehető.^[10][11]

A második jugoszláv (szocialista) agrárreform most az újabb szláv betelepítettek mellett a helyi magyar földmunkásoknak is juttatott földet, ezzel tompítva élét azoknak az atrocitásoknak, amelyekkel a délszláv lakosság 1941. évi meghurcoltatásáért a magyar lakosságot büntette. A mezőgazdasági termelés kollektivizálása, az üzemek és vállalatok államosítása, majd a sztálini rendszerrel bekövetkezett szakítás újabb és újabb megrázkódtatásokat hozott, amelyek miatt sem a mezőgazdasági, sem az ipari termelés nem volt képes a holtpontról kimozdulni.
Felgyorsult viszont a tanyai gazdálkodás sorvadásra, illetve a tanyavidéken új települések kialakulása: a Zenta-Szabadka vasútvonal mellett Orom és Völgyes, majd később Orom mellett Újfalu, Kispiac és Martonos között pedig Kishomok néven alakult új település.

[szerkesztés] Jelenkor

XX. század közepére Kanizsa lakossága 11.842-re csökkent, majd 1961-re 10.722-re. Ekkor indul meg ismét a gazdasági fejlődés, amit a lélekszám növekedése is jelez: 1971-ben 11.240, 1981-ben 11.687 lakost írtak össze. Ezután némi ingadozás után a nyolcvanas évek folyamán, 1991-től ismét lényeges létszámcsökkenés következett.^[12] A csökkenés elsődleges oka a szaporulat hanyatlása, a gazdasági és társadalmi okokkal indokolt elvándorlás. A nemzetiségi struktúrában a demográfiai változások 1920 óta a délszláv népesség lassú szaporodását, a magyarok ugyancsak lassú fogyatkozását mutatják. A kilencvenes években ez a folyamat felgyorsult (1981: magyarok 89,0%, szerbek 6,2%, jugoszlávok 2,8%).

A hatvanas évektől fokozatos gazdasági fellendülés kezdődött a mezőgazdaságban, a feldolgozó- és szolgáltatóiparban. Jelentős változást hozott a kőolaj kitermelés megkezdése, a közlekedésben az utak korszerűsítése, a tiszai híd megnyitása és a horgos-zentai vasúti szárnyvonal megszüntetése.
Az 1970. évi tiszai árvíz után a város keleti oldalán új töltés épült az ártéren és az azon fekvő Nagy-szigeten át. A Tiszából homokkal feltöltötték a Kőröst, majd itt új lakótelepet alakítottak ki.
1980-ban megindult az új gyógyfürdő és rekreációs központ. A régi gazdasági ágazatokban is végrehajtották a rekonstrukciót: a mezőgazdaságban (gépesítés, öntözőrendszer, kultúraváltás, üvegház, belterjes állattenyésztés), a malom-, a fa-, a textil- és az élelmiszeriparban.

A nyolcvanas évek végén a szocialista rendszer krízisbe jutott és a község gazdasági fejlődése leállt. A rendszerváltás a politikai problémák halmozódása és megoldatlansága miatt a mai napig sem fejeződött be.

A fellendülés két évtizedét a társadalmi rendszerben is jelentős eredmények követték: az iskoláskor előtti nevelés intézményes rendszere minden gyermeket felölelt a községben, hasonlóan minden iskoláskorú gyermek anyanyelvén végezte az általános iskola nyolc osztályát. 1965-ben mezőgazdasági középiskolát alapít a község, amely azóta is középkáderekkel látja el a Vajdaságot. A nevelő- és oktatási intézmények új épületeket, korszerű felszerelést kaptak Horgostól Adorjánig. Az oktatási rendszer hatékonyságát a szakadatlan reformok, átszervezések átgondolatlansága azonban hátráltatta.

A művelődésben is jelentős eredmények születtek: Horgoson Művelődési Ház épült, Kanizsán pedig moziterem.
A tájékoztatás terén a község a Tiszavidék című regionális hetilapban volt jelen (1968–1993), újabban saját kétheti lapot ad ki Új Kanizsai Újság címen.

A község sportélete is évszázados múltra tekint vissza, ennek emlékére tartja minden évben a Kanizsai futó- és úszómaratont. A labdarúgás, a szertorna, az atlétika, a kézilabda, a röplabda, a maratoni futás, a birkózás, a céllövészet, a kajakozás voltak a XX. század legnépszerűbb sportágai, amelyekben a község számos kiváló versenyzőt, sportmunkást adott.

[szerkesztés] Képek

• 

  A Népkert

• 

  A cukrázda és a Vígadó

• 

  II. világháborús emlékmű

• 

  A Szent Őrangyalok római katolikus templom

• 
• 

  A Szent Pál templom

• 

  Magyarkanizsai utcakép

• 

  A Községháza

• 

  A pravoszláv templom

[szerkesztés] Forrás, lábjegyzet

• (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye. I.-II. kötet, Budapest, Apolló Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1909.
• Dobos János mgr.: Magyarkanizsa történelme.
• Darabán Tímea: Nekem szülőhazám. Kanizsa, 2000.

A Vajdaság Autonóm Tartomány közigazgatása Városok Újvidék (Újvidék • Pétervárad) • Pancsova • Zombor • Szávaszentdemeter • Szabadka • Nagybecskerek Dél-Bácskai körzet Bács • Belcsény • Karlóca • Óbecse • Palánka • Petrőc • Szenttamás • Temerin • Titel • Újvidék • Verbász • Zsablya Dél-Bánsági körzet Alibunár • Antalfalva • Fehértemplom • Kevevára • Ópáva • Pancsova • Versec • Zichyfalva Észak-Bácskai körzet Kishegyes • Szabadka • Topolya Észak-Bánsági körzet Ada • Csóka • Magyarkanizsa Nagykikinda • Törökkanizsa • Zenta Közép-Bánsági körzet Bégaszentgyörgy • Magyarcsernye • Nagybecskerek • Szécsány • Törökbecse Nyugat-Bácskai körzet Apatin • Hódság • Kúla • Zombor Szerémségi körzet Ingyia • Ópázova • Pecsince Ruma • Sid • Szávaszentdemeter • Ürög

A magyar népesség helyzete a Vajdaságban Abszolút és relatív többségű magyar települések (2002) Szabadka község Szabadka • Palics • Hajdújárás • Bácsszőlős • Ludas • Csantavér • Zentaörs • Kelebia Topolya község Topolya • Bajsa • Pacsér • Bácskossuthfalva • Bogaras • Völgypart • Brazília • Gunaras • Kavilló • Pobeda • Zentagunaras • Zobnatica Kishegyes község Kishegyes • Bácsfeketehegy Magyarkanizsa község Magyarkanizsa • Adorján • Völgyes • Horgos • Kispiac • Kishomok • Martonos • Újfalu • Orom • Tóthfalu • Oromhegyes • Ilonafalu Zenta község Zenta • Felsőhegy • Bogaras • Tornyos • Kevi Ada község Ada • Mohol • Törökfalu • Völgypart • Valkaisor Óbecse község Óbecse • Bácsföldvár • Péterréve • Mileševo Csóka község Csóka • Padé • Hódegyháza • Kanizsamonostor • Egyházaskér • Feketetó Nagykikinda község Szaján Magyarcsernye község Magyarcsernye • Tóba Bégaszentgyörgy község Torda • Tamásfalva • Magyarittabé Nagybecskerek község Magyarszentmihály • Lukácsfalva Szécsány község Káptalanfalva Antalfalva község Torontálvásárhely Zichyfalva község Ürményháza Versec község Fejértelep Fehértemplom község Udvarszállás Kevevára község Székelykeve • Emánueltelep Pancsova község Sándoregyháza Ürög község Satrinca • Dobradó Hódság község Gombos Zombor község Doroszló • Bácsgyulafalva • Bezdán • Nemesmilitics Apatin község Kupuszina • Szilágyi Törökkanizsa község Magyarmajdány • Rábé 5000 magyar lakosnál nagyobb községek (2002) 20.000 < Szabadka község (57.092 - 38,47%) • Magyarkanizsa község (23.802 - 86,52%) • Topolya község (22.543 - 58,94%) • Zenta község (20.587 - 80,51%) • Óbecse község (20.048 - 48,83%) 10.000 < Újvidék község (15.687 - 5,24%) • Ada község (14.558 - 76,64%) • Nagybecskerek község (14.211 - 10,76%) • Zombor község (12.386 - 12,73%) 5000 < Nagykikinda község (8607 - 12,84%) • Temerin község (8341 - 29,49%) • Kishegyes község (7546 - 55,92%) • Csóka község (7133 - 51,56%) • Törökbecse község (5177 - 19,22%) Újvidék, Nagybecskerek, Zombor, Kikinda, Temerin és Törökbecse községekben a magyarok főként a községi központokban élnek. 20% fölötti magyar lakosságú települések Lásd: 20% fölötti magyar lakosságú települések a Vajdaságban 10%-20% közötti magyar lakosságú települések Lásd: 10%-20% közötti magyar lakosságú települések a Vajdaságban

Az Észak-Bánsági körzet közigazgatása Ada község Ada • Mohol • Törökfalu • Valkaisor • Völgypart Csóka község Csóka • Egyházaskér (Verbica) • Feketetó • Hódegyháza • Kanizsamonostor • Padé • Szanád • Tiszaszentmiklós Magyarkanizsa község Adorján • Horgos • Ilonafalu (Vojvoda Zimonjić) • Kishomok • Kispiac • Magyarkanizsa • Martonos • Orom • Oromhegyes • Tóthfalu • Újfalu • Velebit • Völgyes Nagykikinda község Basahíd • Bánátnagyfalu (Szenthubert, Szentborbála és Károlyliget) • Bikács1 • Homokrév (Mokrin) • Kisorosz • Nagykikinda • Nákófalva • Tiszahegyes • Torontáltószeg • Töröktopolya • Szaján Törökkanizsa község Firigyháza • Gyála • Józseffalva1 • Magyarmajdán • Oroszlámos • Podlokány • Rábé • Szerbkeresztúr • Sziget • Törökkanizsa Zenta község Bogaras • Felsőhegy • Kevi • Tornyos • Zenta 1 Nem önálló település.