Bácsfeketehegy

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Bácsfeketehegy
Фекетић
Feketić
Feketehegy madártávlatból
A kálvinista templom
Table separator.png
Bácsfeketehegy címere
Hivatalos? Igen.png
Használatban van? Igen.png
Table separator.png
Tájegység Bácska
Körzet Észak-Bácskai
Község Kishegyes
Rang Falu
Terület 60,65[1] km²
Népesség (2002)
  • 4526 fő
Irányítószám 24323
Körzethívószám 024
Table separator.png
A térképen: Klikk
Térkép betöltése…

Bácsfeketehegy, vagy gyakran csak Feketics (szerbül Фекетић / Feketić, németül Schwarzenberg vagy Feketitsch) a Vajdaság Észak-Bácskai körzetében, Topolyától 20 km-re délre, a Bácsér-patak mellett fekszik. Közigazgatásilag Kishegyes községhez tartozik. A település a bácskai magyar református püspökség székhelye.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Népessége

  • 1785.: 963 magyar lakos
  • 1805.: 1500 magyar, 6 német
  • 1857.: 2719 magyar, 996 német, 136 izraelita
  • 1910-ben 5844 lakosából 3799 magyar és 2020 német volt
  • 1941.: 3458 magyar, 1702 német, 8 izraelita
  • 1948.: 4068 magyar, 1343 montenegrói, 377 szerb
  • 1953.: 5551 lakosából 3840 magyar, 1235 montenegrói, 213 szerb
  • 1971.: 4889 lakosából 3487 magyar, 820 montenegrói, 418 szerb
  • 1981.: 4688 lakos, 3319 magyar, 742 montenegrói, 315 szerb
  • 1991-ben 4542 lakosából 2995 magyar, 728 montenegrói, 400 szerb, 225 jugo.[1]
  • 2002-ben 4336 lakosából 2672 magyar, 726 szerb, 682 montenegrói[1]

[szerkesztés] Nevének eredete

Egykor Feketeegyház (1456.), majd Feketity (1786.'), Feketits, Feketehegy, 1905-től Bácsfeketehegy, majd Crno Brdo, Feketić és Feketics.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] A török időkig

Feketeegyház települést 1465-ben említik először oklevélben, a Maróthiak birtokaként. 1476-ban is a Maróthiak birtoka volt, a szomszédos Fehéregyházzal, Szegegyházzal és Kétsofronyával együtt. Ugyanezen a néven szerepelt 1496-ban a II. Ulászló-féle oklevélben mint Belmosevics Milosnak Mátyás király által adományozott birtoka Fehéregyházzal és Boziabokor-pusztával együtt.

A török veszély közeledtével az itteni lakosok a törököktől való félelmükben földsáncot építettek, amely a XX. század kezdetén is látható volt. Építettek alagutakat és hatalmas pincéket, ahol ökrös fogattal is meg lehetett fordulni. Ennek ellenére fejvesztve menekültek, mikor a törökök váratlanul északról – Szeghegy felől megérkeztek.

A törökök pusztításai, valamint Török Bálint és Csernai Jován viszálya miatt Bácska teljesen elnéptelenedett és a korabeli dokumentumok egészen 1553-ig „terra desolatae” néven a senki földjének hívták.
A Bácsér-patak mentén, a Telecskai-dombok déli nyúlványain 1580 és 1590-ben 28 adózó házzal kerül említésre, de már nem az eredeti nevén, hanem Feketehegy név alatt. Később lakosságcserére kerül sor és 1652-ben a falu neve a török defterekben Feketicsre változik. Ekkor a Wesselényi-család birtoka – 1652-ben Wesselényi Ferencé, 1655-ben Wesselényi Ádámé.
Az 1768. évi Kovács-féle kamarai térkép Feketity néven pusztaként tüntette fel a Krivaja mentén, egy régi templomhellyel.

[szerkesztés] Az újratelepítés

A falu pecsétje

A IV. Béla király korában betelepült kunok utódainak maradéka a hódoltság után és a Rákóczi-felkelés leverése után végleg megtelepedett Magyarországon. Azok, akik az 1745-ös redemptió (önmegváltás) dolgából kimaradtak – Kunhegyes ún. irredemptus lakosai – tudomást szereztek II. József telepítési pátenséről és elhatározták, hogy élnek a földszerzés eme lehetőségével. Gyetvai Péternek a kishegyesi anyakönyvek adataira támaszkodó munkájából tudjuk, hogy a kishegyesi lelkész 1785-ben jelentette Kalocsára, hogy a feketicsi pusztát most telepítették be tiszta kálvinistákkal.[2] Iványi is említette, hogy 1785-ben 210 kunhegyesi református magyar család telepedett le a feketicsi pusztára.[3]
Megérkezésük évében már engedélyt kértek paplak építésére és paptartásra. Úgyszintén Gyetvai kutatásaiból tudjuk, hogy 1791-ben a hegyesi egyházlátogatási okmányok Feketehegyen 345 református házaspárt soroltak fel. 1810-ben az okmányok a már 1600 református lakos mellett katolikus vallású híveket is említettek. A feketehegyi katolikus lakosságot főleg iparosok alkották.[2]

A kálvinista és a lutheránus templom

Az új helyet Feketehegyet Köröskényi Mihály a kamarai mérnök mérte föl, kijelölte a falu, az utcák, a templom, parókia, iskola, községháza, jegyző háza, uradalmi mészárszék és kocsma helyét, szérűskerteket, legelőket, szántóföldet. Az a telepes, akinek volt elegendő jószágállománya 1 sessió (60 hold) földet kapott, de a szegényebbeknek is járt fél sessiót. Házaikat saját maguk építették fel, a mérnöki kimérés után. Minden 10 házra jutott egy ásott kút az utcán. A falu körül szérűskerteket létesítettek. Földjeiket ún. háromnyomásos kalkatúrában művelték (tavaszi, őszi, vetés és pihentetés). A telepesek mindannyian református magyarok voltak, akik első papjukat is Kunhegyesről hozták, úgyszintén az első harangjukat is. Mindjárt megkezdték az egyházi oktatás szervezését és a templom építését, amely a mai református templom helyén volt.
Az első temetőt 1836-ig használták, ma e dombon van az elemi iskola épülete.

A falu a zombori adminisztráción keresztül rótták le a kötelezettségeiket az uralkodóháznak, a református egyház felé pedig a párbért szolgáltatták. A hivatalos okiratot az Urbáriumot, amellyel szabályozták a lakosok jobbágyi kötelezettségeiket, 1800-ban kapták meg magyar nyelven. Mivel a nemeseknek kiváltságaik is voltak, jó néhány család az ősei után kutatva be tudta bizonyítani nemesi származását. Volt, aki az átadott kérvénytől ötven évre kapta meg a nemesi oklevelet. Ezek a nemesek a környezetükből nem tűntek ki, úgy éltek mint a többi lakos. Egyedül a robot alól voltak felmentve.

Az 1820-as évektől a szomszédos Szeghegyről németek szivárogtak be a faluba, majd lassan a falu lakosságának 1/3-át tették ki.

[szerkesztés] A szabadságharc alatt

Az 184849-es magyar forradalom és szabadságharc tragikusan érintette Feketehegy magyar lakosságát.
1849. januárjában a hadi helyzet úgy hozta, hogy a honvédek védtelenül hagyták Bácska ezen részét. Január 23-án 2 órakor, a Finta hegyről érkező szenttamási sáncok szerb védőinek közeledtére a falu lakossága a vérengzésektől félve menekülni volt kénytelen – Mária-napi szaladás. Kiskunhalas és részben Soltvadkert fogadta be a menekülő lakosságot. A visszamaradt nemzetőrök mind egy szálig elestek, a falu református lelkésze Berhidai Keresztes József[4] mártírhalált halt.

Az evangélikus templom

1849. július 14-én éjszaka Jelačić csapata Verbász felől jövet Igmándi előőrseibe ütközött. A honvédek Feketehegy nyugati csücskétől a hármashatárig 3 km hosszúságban voltak felállítva. Az első riadalom után a honvédek halált megvető bátorsággal küzdöttek a többszörös erővel szemben. A nagy harcokban mégis az igazi fordulópontot az jelentette, amikor Pereczy parancsára megszólaltak az ágyúk és egy golyó a feketehegyi Erdős-féle szálláson eltalálta a marhajárás itatókútjának lógó vedrét. A különlegesen félelmetes hangtól az osztrák tüzérek megriadtak és hátrálni kezdek. A honvédségnek 81 halottja és 145 sebesültje, az ellenségnek 200 halottja és 500 sebesültje volt. A lakosság csak a fegyverletétel után merészkedett vissza a faluba, melyet időközben felgyújtottak és kiraboltak. Nagyon keserves újrakezdés követezett.

Ez a csata volt az utolsó győztes csatája a magyar szabadságharcnak és a sors iróniája az, hogy a történelmi könyvekben Hegyesi csataként tartják számon. Emlékére a hármashatárnál egy emlékművet lepleztek le 1878-ban, és minden március 15-én a falu apraja nagyja kivonult emlékezni, ünnepelni.

[szerkesztés] A dualizmus kora

Alig száz évre a letelepedés után a batárban a földparcellák igen elaprózódtak. 1874-ben újramérték a határt, és a következő évben elvégezték a tagosítást. Minél nagyobb volt egy gazda birtoka, annál messzebb kapta a falutól. A könnyebb gazdálkodás végett szállásokat építettek az új birtokaikra. Ezek az épületek sokkal modernebbek voltak a faluiakéhoz viszonyítva, már cserép fedte a tetőt, felül gerendázottak, a konyhában rendes tüzelő hely volt. Az öreg családtagok a faluban laktak. Komenciót kaptak a Hátalóktól, náluk laktak a gyerekek az iskoláztatás ideje alatt. Az iskola befejezése után a gyereket egy másik szállásra adták béresnek, hadd tanulja ki a szakmát és pár év múlva nősülés után átvehette szüleitől a szálláson a gazdálkodást. Lassan eltűnt az ugar és áttértek a belterjes állattenyésztésre. Az falu öregjei szinte mindig nosztalgiával gondoltak vissza erre az időre. Esténként, ünnepekkor, névnapkor, disznótorkor nagyokat mulattak, tanyáztak szépapáink, anyáink. Nem volt olyan tanya, ahol nem tudott volna valaki citerázni vagy tamburálni.

A Kultúrotthon

A XIX. század második felére már Olvasókör működött a faluban, sőt olyan sikeres volt, hogy híre eljutott egészen Zomborig. Sütkei Manó zombori orvos 1869-ben a négyszáz kötetes könyvtárát ajándékozta az Olvasókörnek. Az 1800-as évek végére már három könyvtár is működött. Az akkori lakosok szórakozásait, kikapcsolódásait különböző egyletek biztosították: Polgári Olvasókör, Függetlenségi Kör, Népkör, Társas Kör, Földműves Egylet, Tűzoltóegylet. 1913-tól dalárda is működött Takács Ferenc alapításával, mert a közművelődés előmozdítása volt a legfontosabb célja.
1883-ban Feketehegyet is elérte a vasút. Az utasokat kezdetben omnibusz vitte az állomásra, de már 1921-ban autóbusz váltotta fel, pedig még kövesút sem volt az állomásig. 1913-ban megépült Gutwein és társa gőzmalma, mely elkezdte a villamos áramot szolgáltatni.

[szerkesztés] I. világháború

A bácsfeketehegyiek végigharcolták az összes frontot. Voltak az orosz fronton, olasz területen Isonzó folyónál. Volt, aki Korfu szigetén kötött ki. Az elesett katonák emlékére egy fekete márvány emlékművet emeltek. Az első világháború után 1920. június 4-én a Trianoni egyezmény értelmében Bácsfeketehegyet Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták, és Feketics-Crno Brdo néven említik a továbbiakban.

1920-ban a falutól kb. 4 kilométerre, a Tománovity-féle birtokon egy kis falu létesült, Novo Selo néven. Lakosai a szerb önkéntesek családjai (21) kaptak engedélyt a letelepedésre, akik Dalmáciából, Likából és Hercegovinából érkeztek. – 1941-ben a magyar katonai hatóság kitelepítette a szerbeket (Novo Selo-ból), és helyüket 35 bukovinai székely család foglalta el Andrásfalváról. Őket 1944-ben a közelgő Szovjet hadsereg menekülésre késztette.[5]

[szerkesztés] Ágoston Sándor

Feketehegy szülötte, Ágoston Sándor lelkész, 1921-ben jött haza Kórógyról, ahol addig dolgozott. Majd 40 év munkássága alatt mindig a falu érdekét tartotta szem előtt és igyekezett azt felvirágoztatni. Rövid idő után megalapította az Árvaházat, melyben 28 éven keresztül átlagosan 40 árva gyermek kapott menedéket, nevelést, egészségügyi ellátást. Évenként megjelent az Árvaházi naptár, mely bevételével bővítette a költségvetést a feketicsiek adományai mellett.
1934. május 2-án a református egyház püspökévé avatták. 1943-ban megalapította a Református Polgári Iskolát, később a Vasárnapi iskolát is. Az ifjúságot 1929-ben a KIÉ-be tömörítette (Keresztyén Ifjúsági Egyesület).

[szerkesztés] II. Világháború

A katolikus templom

1941-ben a falut újra magyar közigazgatás alá vonták. A világháború alatt a magyar kormány 19 bukovinai székely családot – Sajti szerint 35 család, 135 fő[5] – telepített le.[6] 1944. október 18-án a falut elfoglalták az oroszok. A megalakult Petőfi Brigád hadtestébe 115 feketicsi is bevonult.

A háború befejeztével szocialista-kommunista világnézet kezdett uralkodni. A német telepeseket kitelepítették, helyükre 400 montenegrói települt, többségük Kotor és Herceg Novi környékéről.[7] Meghozták az agrárreformot. Divatba jöttek a munkaakciók, rohammunkák. Lebontott szállásokból felépítették a szövetkezeti otthont, ahol helyt adtak a mai napig működő színházteremnek is. Különböző csoportosulásokból szövetkezeteket alkottak (Jadran, Nikola Gyurkovity, Jövő, Feketics). Ezek 1953-ban egyesülve, végül, mint Feketics Társadahni Mezőgazdasági Vállalat több száz munkást foglalkoztatott. 1967-ban elkezdődött a falu vízvezetékrendszerének kiépítése, 198082-ben aszfalttal borították be az utcát.

[szerkesztés] Forrás, lábjegyzet

  • Hallgató Imre: A feketicsi református templom kétszáz éve. Újvidék, 2002.
  • Kórizs, Sárándi, Sárközi: Református halotti és temetkezési szokások Feketícsen 1785–1997. Újvidék, 1998.
  • Orosz Attila: Egy püspök élete. Ágoston Sándor életútja és munkássága. Újvidék, 2002.
  • Sárközi Ferenc: Az idők sodrásában. Feketics, 2000.
  • Szabadi Sándor: „ Kiáltó szó a pusztába...” Szilády János élete és kora. Kecskemét, 1993.
  • Szerzői csoport: A megtartó egyház. Újvidék, 1997.
  • Iványi István: Bács Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára. I-V. Szabadka, 1991.
  • Gyetvai Péter: Kishegyes lakóinak származási helye születési anyakönyvek adatai alapján. Hungarológia Közlemények XVI:60. 939–1039., 1984.
  • A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza. Szabadka, Kiss Lajos Néprajzi Társaság, 2003.
  • (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye. I.-II. kötet, Budapest, Apolló Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1909.
  1. ^ a b Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Magyar Tudományos Akadémia
  2. ^ a b Gyetvai P. 1984. 986.
  3. ^ Iványi I. 1991/III. 34.
  4. ^ Berhidai Keresztes József, a Magyar Református Egyház lelkésze. A magárahagyott betegek, aggastyánok menekülését próbálta volna elintézni, de mire beesteledett, számára is már lehetetlen lett a menekülés. Este a szerb csapat két tisztje felkereste, és menekülésre késztette a lelkészt. A tisztek meghatározták azt az utat, amelyen elhagyhatta a falut. A német evangélikus imaháznál járt, amikor a szemközti kocsmából kijött a „Kossuth búcsú”-ból egy részeg ünneplő sváb és lelőtte a lelkészt. A visszatelepülők ott találták meg a helyszínen a holttestét hónapok múlva. Akkor egy jeltelen sírba temették, de a letelepedés századik évfordulójára emléktáblával jelölték meg örök nyugvóhelyét.
  5. ^ a b A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában - 1941. Budapest, 1984.
  6. ^ Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. 132. o. Szekszárd, Tolna megyei Könyvtár, 1989. ISBN 96 301 941 04 
  7. ^ Petrović, Edit: Ethnic processes among Montenegrin and Hungarian inhabitans of the village Feketic. In Tradicionális műveltség továbbélése. Az V. magyar–jugoszláv folklórkonferencia előadásai. Szerk. Kiss Mária. (Folklór és tradíció 7.) Budapest, 1994.
Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök