Újvidék

Az „A Vajdaság települései és címerei” oldalról
Újvidék
Нови Сад
Novi Sad
Panorama of Novi Sad.jpg
Újvidék belvárosa
Table separator.png
Újvidék címere
Hivatalos? Igen.png
Használatban van? Igen.png
Table separator.png
Tájegység Bácska, Szerémség [1]
Körzet Dél-Bácskai
Község Újvidék
Rang Város
Terület 129,4 km²
Népesség (2002)

(256.653)[4]

Irányítószám 21000
Körzethívószám 021
Table separator.png
A térképen: Klikk
Térkép betöltése…
Újvidék légifelvételről (előtérben a Péterváradi vár)

Újvidék (szerbül Нови Сад / Novi Sad, szlovákul Nový Sad, ruszinul Нови Сад, németül Neusatz) a Vajdaság Dél-Bácskai körzetében helyezkedik el, a Duna bal partján, a Duna-Tisza csatorna torkolatánál, Belgrádtól északnyugatra. Tengerszint feletti magassága 70 és 80 méter között váltakozik. Szerbia második legnagyobb városa, a Vajdaság lakosságának kb. 20%-a él itt. Lakosainak száma a 2002-es népszámlálás adatai szerint 191.405 fő.
Soknemzetiségű város: szerbek, horvátok, magyarok, szlovákok, svábok és ruszinok is élnek itt.

A város a Vajdaság Autonóm Tartomány székvárosa, itt található a Vajdasági Parlament székháza és számos egyébb tartományi intézmény központja is.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Népessége

  • 1991-ben 179.626 lakosából 114.966 szerb, 25.434 jugoszláv, 15.778 magyar, 5359 montenegrói, 4846 horvát, 2039 szlovák, 1809 ruszin, 1205 macedón, 1018 muzulmán, 843 cigány, 805 román, 427 szlovén, 331 albán, 319 német[1]
  • 2002-ben 191.405 lakosából 141.475 szerb, 11.538 magyar, 7055 jugoszláv, 4261 montenegrói, 3519 horvát, 1673 szlovák, 1556 ruszin, 1177 cigány, 910 macedón, 755 román, 664 muzulmán, 344 szlovén, 301 német[1]

[szerkesztés] Története

Az ásatások bebizonyították hogy a mai Újvidék területe már a kőkorban lakott volt (Kr.e 4500). Ez a korai település a Duna jobb partján állt, Péterváradon.
A Kr.e IV. században kelták foglalták el a területet, majd a Kr.e I. században rómaiak, akik Péterváradon megépítették a Cusum erődöt. Ezt később az V. században hunok foglalták el. A század végén a bizánci birodalom területéhez tartozott (Cusum és Petrikon néven), majd gepidák, avarok, frankok és bolgárok fennhatósága alá.

[szerkesztés] A honfoglalás kora

A Duna-Tisza közét és a Szerémséget már a honfoglalás idején birtokba vették a magyarok; az ott talált szláv lakosság beolvadt, a középkor végére a vidék lakossága tisztán magyar volt.

Gertrúd gyilkosa nem Bánk bán, hanem a mai Újvidék területén létezett kis falvak-mezővárosok ura, Törefi Péter (Petur) csanádi főispán volt. Elkobzott birtokaira IV. Béla cisztercitákat telepített 1233-ban, akik a bélakúti apátságot, majd a péterváradi erődöt építették (1247–1252).

A város első írásos említése 1237-ben történt Pétervárad név alatt. Ebbben az időben számos kisebb település létezett a Duna bal partján: Vásáros-várad, Várad, Kűszentmárton, Baksafalva, Zajol, Bivalyos, Csenei.

[szerkesztés] A török idők

A XVI. századra elhanyagolt várat a törökök 1525-ben vették be; a korábban említett településeket 1521-ben és 1526-ban a betörő és átvonuló hadak felégették, lakóit lemészárolták, és rabszolgaságba hurcolták. 1529-ben már csak a török által helyreállított vár volt állandóan lakott hely.

A török elől menekülő szerbek Belgrád eleste után, 1694-ben kezdték meg a szervezett letelepedést Dél-Magyarországon, az I. Lipót által biztosított kiváltságok (1690.) alapján.
A szerbek ekkor alapították meg a jelenlegi várost, pontosan 1694-ben. Az „új” város első lakóit 12 katona jelentette, akik a Duna túlsó partján lévő péterváradi várban teljesítettek szolgálatot. A környező települések (Karlóca (Sremski Karlovci), Kamanc (Sremska Kamenica), Pétervárad) azonban már mind jóval régebbiek.

[szerkesztés] A török után – 18.–19. század

Újvidék egy 1745-ös térképen

A Péterváradi Sánc – ekkor így nevezték Újvidéket – 1734-ben 400 katolikus és körülbelül háromszor annyi szerb lakosával még katonai őrhely és kis mezőváros, bár püspöki székhely. Az igazi fellendülést Belgrád hosszas ostroma és kapitulációja (1738–39) után az onnan átköltöző német, szerb, örmény, görög kereskedők és iparosok megtelepedése hozta; a katolikusok száma közel 1500-ra emelkedett.
A gyorsan fejlődő kereskedő-kézműves várost 1748-ban Mária Terézia szabad királyi várossá emelte, maga választva ki a nevét is – Neoplanta. Száz éves békés fejlődés következett, melyet „...kölcsönös jogtisztelet s a vallási és nemzetiségi villongások óvatos kerülése jellemez”; a várost katolikus (német) és szerb bíró évente felváltva igazgatja, és hasonló paritásos alapon történik a tanácstagok és tisztségviselők megválasztása, ugyanakkor a vitákban szinte mindig a szerb álláspont érvényesül.

Újvidék címere 1784-ből
A városon belüli erőviszonyokra jellemző volt, hogy csak az országos tanulmányi alapból létesülhetett katolikus (és minden bizonnyal német tannyelvű) főgimnázium 1788-ban, de 1822-ben meg is szűnt, mert a város nem volt hajlandó évi 400 Ft-tal (egy tanár éves fizetésével) hozzájárulni fenntartásához. A „szerb hitközség” által 1816-ban alapított és fenntartott szerb gimnázium viszont csaknem kétszeres fizetéssel az ország legjobb tanerőit alkalmazhatta (megszervezője és első igazgatója a kiemelkedő szlovák tudós, P. J. Šafárík). A kitűnő intézmény látogatásától a katolikusokat királyi rendelet tiltotta el, így iskolázottság tekintetében egyre hátrányosabb helyzetbe kerültek, s alig tudtak megfelelő képzettségű tisztviselőket kiállítani. E visszás helyzet annál is érthetetlenebb, mivel a közeli Karlócán a patriarcha-metropolita székhelyén hasonló szerb főgimnázium működött.
A Mária Neve katolikus templom

A XIX. század elejétől felerősödik az evangélikus németek és szlovákok, a református magyarok, a görög katolikus ruszinok, sokácok és a katolikus magyarok, valamint a zsidók beköltözése; mindezek – a katolikusok kivételével – felépítették saját templomaikat és iskoláikat. E száz évben vált Újvidék – jórészt szerencsés fekvése folytán – Dél-Bácska és a Szerémség egy részének gazdasági-közlekedési központjává, amelynek jelentősége Pestével, Bajáéval és Szegedével vetekedett. A céhtagok többsége német volt, a céhek nyelve német és szerb; egyetlen magyar céh működött: a magyar szabóké. A városi népesség tagozódására ugyanaz volt jellemző, mint a mezőgazdaságira: a munkát kereső magyarok, ruszinok, szlovákok közül kerültek ki a napszámosok, kocsisok, szolgák, favágók.

[szerkesztés] A szabadságharc alatt

Az 1848. június 26-i véres eseményeknek 3 magyar és 1 német esett áldozatául, egy örmény pap pedig beleőrült a látottakba. A szerb felkelők táborából két „szervián önkénytes” (tehát szerbiai) a városba ment, hogy handzsárját megélesítse, „...mert magyar fejeket fogunk vele vágni”; az ezt halló és őket megtámadó Szabó Jánost pedig lelőtték.[2]

A magyar kormányhoz hű Pétervárad őrsége nem sokat tehetett az ellenséges környezetben, állandóan ostromállapotban volt: a karlócai szerb tábor és az osztrák csapatok több alkalommal megpróbálták bevenni. 1849. június 12-én a már elnéptelenedett város (a szerbek a táborba, a magyarok és a németek a várba menekültek) az Újvidék felől támadó Jelačić, és a vár ágyúinak kereszttüzébe került: tűz ütött ki, amely mindent elpusztított – a templomokat és az egyházi iratokat is.

[szerkesztés] A boldog békeidők

1850-ben lakóinak száma csak 10.007 volt, de 1870-re már elérte a 19.119 főt.

A boldog békeidők, amikor a villamos is járt még

Az abszolutizmus alatt német, a kiegyezés után pedig magyar tannyelvű állami reál, polgári, ipar- és kereskedelmi, iparostanonc iskolák alakultak, és újból megkezdte működését a főgimnázium. 1911. szeptember 30.-án megindult a villamos-közlekedés Újvidéken. – A villamos létrejötte a város villanyvilágításának kiépítésének egyik eredménye volt.
A várost egészen 1914-ig a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlődés, a közlekedési hálózat kiépülése, az egymásnak feszülő nemzeti újjászületési és reformmozgalmak, az oktatás-közművelődés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódása jellemezte.
A városban felváltva választottak szerb és német polgármestert. 1864-ben odaköltözött a ma is ott működő Matica Srpska; 1862-ben megalapították az újvidéki szerb színészegyesületet. Az ottani és a karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban, méltán nevezték hát Újvidéket a szerb Athén-nak.

[szerkesztés] 20. század

Az 1920-as trianoni békeszerződés a várost a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéhez csatolta. 1941. és 1944. között újra Magyarországhoz tartozott. A II. világháború alatt előbb a magyar és német katonaság, később a szerb partizáncsapatok követtek el etnikai alapú atrocitásokat, bűntetteket a polgári lakossággal szemben. A magyar közigazgatás alatt meggyilkoltak száma 2500 fő körül lehetett.[3][4]

[szerkesztés] A szerb vérengzések

A Városháza díszes homlokzata

A háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság dokumentumában az Újvidékre vonatkozó vádak a legsúlyosabbak. A magyar katonaság 1941. április 13.-án vonult be a városba, ahol lövöldözések kezdődtek, amik 2 napon át folytatódtak. Az eseményekért később a háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság 42 magyar lakost tartott bűnösnek a történtekért. 1942-ben 1.253 zsidó és szerb lakost hurcoltak el, de ehhez a helybéli lakosságnak nem volt köze, sőt a polgárok tiltakozó akciót is indítottak a kivégzések megakadályozására.

Újvidékre 1944. október 23.-án vonult be a helyi partizánosztag és a Hetedik Vajdasági Brigád. Még aznap megalakult a városi Népfelszabadító Bizottság, melynek hatalma azért volt korlátozott, mert közben bevezették a katonai közigazgatást.
A Népfelszabadító Bizottság a katonai parancsnokság követelésére napok alatt összeállított egy feljelentéseken alapuló listát a városban maradt német és magyar lakosokról, de az elhurcolások már október 23.-án megkezdődtek. Ennek főleg a 18 és 50 közötti férfiak estek áldozatul.[5] Az elhurcolás leginkább azokat kerülte el, akik olyan városrészben laktak, ahol túlnyomó többségében szerbek éltek.

Újvidék egyik újabb városrésze

A foglyok nagy részét a tengerészlaktanyában, a Dohány Monopolban és az egyik sportpályán tartották. A gyűjtőhelyeken való tartózkodás nem volt hosszú, mivel vagy kivégezték a foglyot vagy munkatáborba küldték. A sportpályán fogva tartottak közül szinte mindenkit likvidáltak. A tengerészlaktanyában ketté osztották a rabokat.
Október 29-én a rabok egyik felét egész napon át bizonytalanságban tartva várakoztatták késő éjszakáig, amikor végül kamionokba terelték és a Horgász-sziget felé szállították őket, ahol Dunába lőtték valamennyit. Másutt is voltak tömeges kivégzések, ahol egész családok estek áldozatul a tisztogatásoknak. A dokumentumok szerint november 17-én egy hadbíróság pl. 100-150 halálos ítéletet hozott németek, szerbek és magyarok ellen, amelyeket rögtön végre is hajtottak, a holtesteket a Duna nyelte el. Egy másik esetben a Guszák-szállás közelében a foglyokat késsel mészárolták le és a töltés végénél tömegsírba kerültek. A Raja erdejében meztelenre vetkőztetett diákokat lövöldöztek halálra. A Szenttamás és Feketics közötti kis erdőben folyamatosan végezték ki a német foglyokat, a következő csoport mindig betemette az előző csoport holttesteit. November 10. után már nem voltak tömeges kivégzések, de még sokáig tűntek el emberek nyomtalanul éjszakánként.

Az újvidéki mészárlásnak Mészáros Sándor szerint több mint 1500-2000 magyar áldozata volt,[6] Cseres Tibor azonban 10.000 körülire teszi a megyilkoltak számát.[7] Az áldozatok közt 3 katolikus pap is volt.[8]

[szerkesztés] 20. század második fele

A helyreállított Szabadság híd (Most Slobode)

A XX. század második felére a lakosság létszáma 200 ezer fölé emelkedett, jelentős iparvárossá, kereskedelmi és pénzügyi, kulturális központtá vált. Több színház, egyetem, sportlétesítmény épült, a külső városrészeken pedig többemeletes tömbházak széles sugárutakkal, melyek összeköttetést biztosítanak a belvárossal.

1988-ban itt zajlott az ún. „joghurt-forradalom”, amivel a helybeliek a politikai változásokat sürgették a Vajdaságban. – A név onnan ered, hogy a hivatalos szónokokat ilyen tejtermékkel dobálták meg.

A NATO-támadás előtti utolsó békés időszakban, 19961997-ben ismételten diáktüntetések voltak. 1991. óta az elmúlt évek végéig közel 60 ezer menekült és elűzött személy telepedett le a városban: a vajdasági tartományi székhelyen ily módon minden ötödik lakos menekült. A menekültek nagy része Koszovóból és Bosznia-Hercegovinából érkezett.

A 1999-es NATO-bombázások során légitámadások érték a várost. Megsemmisítették a különleges rendőri erők kiképzőbázisának – addigra kiürített – objektumait, de lerombolták a város hídjait is, megbénították a kommunikációt és időleges ivóvízhiány lépett fel. Később viszonylag gyorsan helyrezökkent az élet, és mára Belgrád mellet az egyik legdinamikusabban feljődő város lett Szerbiában.

Újvidéken nyomtatják a Magyar Szó című vajdasági magyar nyelvű napilapot.

[szerkesztés] A város szerkezete

Újvidék város kerületei

Újvidék legrégebbi városrésze az Óváros (Stari Grad), a Rotkvarija, Podbara és Salajka amelyek 1694-ben egyesültek a város újraalapításakor. A Duna jobb partján fekvő Kamanc és Pétervárad ugyan hivatalosan önálló város, de Újvidék területének részét képezi, és sokáig az újvidéki önkormányzathoz tartoztak.
Liman, és Novo Naselje városrész az 1960, 1970 és az 1980-as években épült ki széles utakkal és modern épületekkel, hogy kielégítse a tanyákról és a környező falvakból betelepülni vágyók igényét.

Újvidék legújabb részei közé tartoznak a városközponttól távolabb épült negyedek. Ilyen – a legöregebb – a Telep (délnyugat), a Klisa (észak), az Adice, Veternička Rampa és Veternik nyugaton.
A város vonzáskörzetében még 12 település és 1 város található. A teljes városi lakosság 23,7% külvárosokban él. A legnagyobb település Futak, (18.582 lakos), és Veternik (18.626 lakos), amik főleg az 1990-es években gyarapodtak sok bevándorolt szerbbel. A legelszigeteltebb és a legkevésbé benépesített falu a külvárosban Óledince (823 lakos), amely a Tarcal lejtőin fekszik.

Újvidék és a környező települések
Kerület. Név Népesség
(2002)
Kerület. Név Népesség
(2002)
I. Begecs 3335 II. Futak 18.582
III. Veternik 18.626 IV. Piros 5729
V. Kiszács 5471 VI. Stepanovićevo 2214
VII. Csenej 2115 VIII. Káty 11.166
IX. Tiszakálmánfalva 3825 X. Kabol 5599
XI. Bakolc 3585 XII. Óledince 823
XIII. Ledince 1641


A fentieken kívül még számos város és falu tartozik Újvidék vonzáskörzetébe. Közülük a fontosabbak Karlóca, Temerin és Belcsény, melyekkel a városi tömegközlekedés is összeköti.

[szerkesztés] Képek

[szerkesztés] Templomok

[szerkesztés] A városháza és a Szabadság tér

[szerkesztés] Közterületek, épületek

[szerkesztés] Forrás, lábjegyzet

  • Érdújhelyi Menyhért: Újvidék története. 1894. Reprint kiadás, Rubicon Könyvkiadó Kft, Temerin 1990.
  • Branko Ćurčin: Slana Bara nekad i sad. Novi Sad, 2002.
  • Bodor Antal: Délmagyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra. Budapest 1914.
  • (Szerk.:) Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog vármegye. I.-II. kötet, Budapest, Apolló Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 1909.
  • Boško Petrović: Živan Milisavac: Novi Sad – monografija. Novi Sad, 1987.
  • Milorad Grujić: Vodič kroz Novi Sad i okolinu. Novi Sad, 2004.
  • Jovan Mirosavljević: Brevijar ulica Novog Sada 1745–2001. Novi Sad, 2002.
  • Petar Jonović, Dr Milan Vranić, Dr Dušan Popov: Znameniti knjižari i izdavači Novog Sada. Novi Sad, 1993.
  1. ^ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> tag; nincs megadva szöveg a(z) MTA nevű ref-eknek
  2. ^ Érdújhelyi Menyhért: Újvidék története. 1894. Reprint kiadás, Rubicon Könyvkiadó Kft, Temerin 1990. 348.
  3. ^ David Cesarani: Genocide and Rescue: The Holocaust in Hungary 1944. Berg Publishers, 1997. p.13.
  4. ^ A. Sajti Enikő: "The Former 'Southlands' in Serbia: 1918- 1947". The Hungarian Quarterly XLVII (181). 2006.
  5. ^ „Az első napon ez még tervszerűtlenül folyt, kisebb partizáncsoportok behatoltak a házakba a Telepen, és így hurcolták el az embereket sorjában, minden jegyzék nélkül. Közben igazoltatták is őket, a lakásokat pedig átkutatták. Voltak akiket az utcán tartóztattak fel és igazoltattak. Közülük egyeseket elengedtek, de ha valaki bevallotta, hogy diák, azt úgyszólván minden esetben elhurcolták.” – Mészáros Sándor
  6. ^ Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I.-II. Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1995.
  7. ^ Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Budapest, Magvető kiadó, 1991.
  8. ^ Dr. Szántó Konrád OFM: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája. Mécse Kiadó, 1991
Személyes eszközök
Névterek

Változatok
Műveletek
Navigáció
Eszközök